Dr. Domján Mihály pszichológus blogja - @dr.domjan

Mind&Spirit blog

Mind&Spirit blog

"A te fiad még él!"

#donorcsaládok

2020. október 11. - Dr. Domján Mihály

donorcs2020_10.jpgA donorcsaládok őszi, immáron második csoportfoglalkozásán új tagot köszönhettünk a köreinkben. Egy végtelenül kedves és nyitott tanárnő személyében a "csapatunk" friss lendülettel gazdagodott. A hölgy 2009-ben esett át transzplantációs műtéten és azóta - hála Istennek - jól van. A blogbejegyzés címét az egyik köztünk elhangzott mondata adta. A beszélgetéseink során ugyanis az egyik pillanatban így reflektált az egyik donor édesanyjának a gondolataira, sőt emelte őt fel: "A te fiad még él!" 

Aki nem ismerné a működésünket: Kiskunfélegyházán, az országban elsőként jött létre egy karitatív kezdeményezés, amelynek a célkitűzése a donorcsaládok támogatása. Idővel jöttünk rá arra, hogy ez nem lehet egyoldalú, hanem az arra nyitott transzplantáltaknak szintén helye kell, hogy legyen a közösségünkben. Idén tavasszal volt az első olyan alkalmunk, amikor a bővítés "véletlenül" bekövetkezett. Pszichológusi munkám egyik meghatározó pillanata és tanulsága volt az a két óra.

A mostani találkozásunkon arról beszélgettünk - a személyes témák mellett -, hogy a donorcsaládoknak mit adnak a transzplantált személyek és fordítva. Negatív példákat mindkét oldalról, sőt az orvosokkal kapcsolatosan is fel lehetne hozni - az össznépi tudatlanságokról nem beszélve. Tabu a halál, az agyhalál és a donáció. Sajnos, társadalmi szinten még mindig kevés az információ a szervátültetettek életéről - a donorcsaládokról, mint "mostohagyermekekről" nem is beszélve...

Az októberi alkalmunk azonban újból bebizonyította nekem és nekünk, hogy a párbeszéd, a nyíltság és a kölcsönös tisztelet a legmélyebb gyógyító erőket tudja mindannyiunkban mozgósítani.   

Nekem személyesen nagyon sokat adott, amikor a közénk először érkező hölgy megosztotta velünk, hogy mindennap imádkozik a donorjának a családjáért. Megérintett. Korábban a hitről például még sohasem beszélgettünk. Jó volt ezt azzal együtt hallani, hogy imádkozom én is mind a donorcsaládokért, mind a szervátültetettekért.   

Hogyan létezhet az, hogy egy asztal körül békességben és szeretettel tud a két "oldal" beszélgetni? 

Nemcsak a kölcsönös tisztelet jut erről az eszembe, hanem hogy az ember szívében egyszerre több érzés meg tud férni.

Mindenki hordozza a maga veszteségeit, magányát és csalódását, miközben képessé válhat arra, hogy távolabbra nézve észrevegye a másikat, meghallgassa őt, vele legyen, sőt neki jót kívánjon.

Azt gondolom, hogy így tud mindannyiunk számára a velünk szemben ülő ember - függetlenül attól, hogy ki hova tartozik - erőforrássá válni. Konkrétan: az együttérzésen és a másik boldogulásának kívánásán keresztül. És még egy dolgot aláhúznék, amit egy olimpikonnal való pszichológusi munkámon keresztül tanultam meg:

Biztatásra és jó szóra mindenkinek szüksége van. 

donorcsaladok.jpgHa pedig ezt adjuk, akkor magunkat is megnyitjuk a jóra...

Az alkalmunkról egy újabb fájdalmas "érdekesség" vagy inkább trauma jutott most írás közben az eszembe. Beszélgettünk arról, hogy kire milyen hatással van a mentő szirénája. Véletlenül jött fel ez a téma. Tanulságos volt az eltérő tapasztalások végighallgatása. Sokszor az ember bele sem gondol abba, hogy kiben milyen fájdalom jöhet elő egy "szimpla" hang miatt... 

Válhatunk kíváncsivá a másik megtapasztalására és gazdagodhatunk általa!

Dr. Domján Mihály
pszichológus, családterapeuta 

A korábbi összes donorcsaládos blogbejegyzés itt található meg.

A Facebook-on a csoportunk működéséről itt lehet olvasni és informálódni. A szervdonorok hozzátartozóinak következő találkozójával kapcsolatosan nemcsak a Facebook-on, hanem emailben - office@drdomjan.hu - vagy a fotón szereplő telefonszámon szintén lehet információt kérni. A rólunk készült tévéfelvétel itt nézhető meg.

Köszönöm és köszönjük, ha a Kedves Olvasó ad visszajelzést a blogbejegyzés alapján!

Az új pszichológusi podcastek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on, a Google Podcasts-en és az Apple Podcasts-en. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is.  

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:

 

Szervdonorok emlékműve:

Kiskunfélegyháza, Alsótemető, Molnár Béla utca

Ravatalozó

Ajánlott irodalom:

Polcz Alaine, Angyal Eleonóra (szerk.): Letakart tükör. Helikon Kiadó, 2001.

 

(Képek forrása: saját)

A tréningezős "eklézsia" bedarál - dokumentumfilm-ajánló

Beavatási eskü

animals-2107902_1920.jpgA Beavatási eskü (The Vow) egy négy részes dokumentumfilm a NXIVM (ejtsd: neksziöm) nevű amerikai szervezet működésébe enged bepillantást - az HBO jóvoltából. 

Egyik késő este véletlenül találtam rá a minisorozatra. Első lélegzetvételre másfél epizódot néztem meg és szóhoz sem tudtam jutni, annyira lekötött. Alig vártam a másnapot, majd a következő hétfőt, amikor a harmadik rész, egy hét múlva pedig a befejező kijött.

Mi a különlegessége a dokumentumfilmnek?

Az egyik főszereplő - filmes szakember - 12 évet töltött el a szóban forgó "szektában", amelyből az utolsó 7 esztendőben számos eseményt és beszélgetést kamerával vett fel. Célja az volt, hogy Keith Raniere munkásságát az utókor számára megörökítse. A szándéka tehát teljesen pozitív volt, miközben fogalma sem volt arról, hogy az "imádott", pszichológiai tréningekre szakosodó csoportosulásuk mögött milyen erők húzódnak meg...

Miért ajánlom ezt a "tananyagba" illő alkotást? (Az érettségi előtt állókra gondoltam.)

Négy pontban tudom a választ megfogalmazni. Az első, ami a tévénézés közben az eszembe jutott: mennyi ember keresi a lelki fejlődésének az útjait. A második szorosan ehhez kapcsolódik. Kegyelem, ha az önismeretünk és a felelősségvállalásunk növekedése olyan közegben történhet meg - akár harminc, negyven évesen - ahol úgy kap az ember inspiráló megközelítéseket, hogy közben valóban figyelnek rá. Azaz nem használják ki a törékenységét és a nyitottságát. A harmadik gondolatom pedig, hogy mindenfajta közösségnek nagy ereje van. Sajnos, mekkora hiány is van ebből! Utolsóként az jutott az eszembe, hogy mindazokhoz, akik megváltást ígérnek, fenntartással érdemes közeledni. 

A dokumentumfilm főszereplői a saját életükön keresztül mesélik el a történeküket - a 7 éven át rögzített videók felhasználásával. Sajnálatos módon ezért "izgalmas" és húsba vágóan fájdalmas az alkotás. Ennek leghasogatóbb része a nők szó szerint vett szexrabszolgasága. Megdöbbentő, tanulságos és elgondolkodtató. A kronológiailag érthetően felépített dokumentumfilm bemutatja nemcsak a jellemfejlődéseket, hanem az őszinteségén keresztül segít - részben - a lelki dinamikát megismerni.

Őszintén sajnálom, hogy ilyen és ennél sokkal enyhébb kihasználásnak is emberek esnek áldozatul! Mivel ez azonban már megtörtént, így azt gondolom, hogy muszáj beszélni róla és okulni belőle.

 

Dr. Domján Mihály
pszichológus, családterapeuta 

Az új pszichológusi podcastek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on, a Google Podcasts-en és az Apple Podcasts-en. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is. 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:

Az összes többi ajánlót - film, könyv, programok - itt találhatja meg, illetve tematizálva az alábbiakra kattintva: HBO GO, NETFLIX.

Amennyiben a blogbejegyzések és a podcast-ek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.

Hálásan köszönöm!

 (Képek forrása: saját és pixabay.com)

  

Jóindulatú "irigység"

#donorcsaládok

szervdonoros2020_09.jpg2020. szeptember elején tartottuk meg a donorcsaládok első, őszi találkozóját Kiskunfélegyházán. Több témáról beszélgettünk, amelyek közül kettőről szeretnék mindazok számára beszámolni, akiknek nem volt lehetősége közénk eljönni, illetve nyomon szeretnék követni a csoportfoglalkozásainkat.

Még mielőtt közreadnám a közösen megtapasztalt élményeinket, annyit írnék le bevezetőként, hogy 2018-ban a városunkban avatták fel az ismert szervdonorok emlékhelyét - az országban egyedülálló módon. 2019 tavaszán pedig elindult a karitatív alapokon működő csoportunk azok számára, akiknek a családtagjuk donor lett - azaz a halálukon keresztül mások új esélyt kaptak az életre. Megtiszteltetés, hogy ebben pszichológusként jelen lehetek, és vezethetem az együttléteinket.

szervdonorok2020_09.jpgVisszatérve a blogbejegyzés címéhez, a jóindulatú "irigység" egy nehéz helyzetről szól. Bárki belegondolhat abba, mennyire fájó és frusztráló szituáció keveredhet ki abból, amikor évek múltán pl. egy szülő találkozik az elhunyt gyermekének hajdani barátaival, és szembesül azzal, hogy azok élete kibontakozóban van. Természetesen a szívszorító érzés mellett ott van a másik örömében van osztozásnak a szándéka is, hiszen a szeretet együtt örül a másikkal

Ez a téma most véletlenül "jött be" közénk. Őszintén írhatom, hogy jót tett velünk. Többen számos példát hoztak fel. Sőt, meg lett az jegyezve, hogy erről beszélni milyen nehéz, mi több, nem szabad. Nagy kincsnek és a mély bizalom jelének tekintem, hogy a csoportban mindenki fel merte az ambivalenciáit -az ellentétes érzelmeit - vállalni. Egy őszinte ember rá mer arra nézni és idővel ki tud azzal az igazsággal egyezni, hogy a fájdalom és az öröm kéz a kézben jár. 

Volt, aki elmesélte, hogy hány esküvőt zokogott végig, amelyre az elhunyt fiának a barátai hívták meg. "Amikor látjuk a fiatalokat, feljön bennünk az űr." Más arról számolt be, hogy szégyent érez azzal kapcsolatosan, amikor mások életének boldogságát látja. Újabb személy az önvádló gondolatait tette nyílttá: "Bűnös vagyok, hogy ez velem valahogyan megtörtént? Mit követtem el, hogy ezt kaptam az élettől?" Más a következőképpen folytatta: "Mit hibáztam? Mit vétettem?"

A beszélgetéseink a fájdalmak és az ambivalenciák kimondásával nyugvópontra jutottak. Itt szeretném megköszönni azt az őszinteséget és felemelő nyitottságot, amely ezen az alkalmunkon körbeölelt minket.

Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát. (Polcz Alaine)

 

A jóindulatú "irigység" kibeszélése mellett beszéltünk arról is, hogy kinek mit adnak a csoportfoglalkozásaink. Pár megerősítő válasz:

  • "Megnyugszom. Ezután kiegyensúlyozottnak érzem magam."  
  • "Örömmel indulok minden találkozásra. Alig várom, hogy jöhessek!"
  • "Könnyebb ezután."
  • "Jó érzés beszélgetni."
  • "Itt el lehet mindent mondani." 

Legvégül még egy megindító történetet szeretnék megosztani.

Csoportunkból az egyik édesanya az utcán egy olyan hölggyel futott össze, akinek a lánya transzplantációra vár. A két édesanya találkozásakor a közénk járó a következőket mondta biztatásként: "Majd jönni fog egy jó ember, mint a fiam volt, aki majd azt 'mondja', hogy mennem kell segíteni."

Van, aki a halálával is ad - esélyt másoknak egy új életre. 

Az ismert szervdonorok emlékhelyének idei megemlékezése szeptember 23-án, szerdán 17 órakor lesz Kiskunfélegyházán, az Alsótemetőben. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

donorcsaladok.jpgA korábbi összes donorcsaládos blogbejegyzés itt található meg.

A szervdonorok hozzátartozóinak következő találkozójával kapcsolatosan emailben - dr.domjan@freemail.hu - vagy a fotón szereplő telefonszámon lehet információt kérni.

A rólunk készült tévéfelvétel itt nézhető meg.

Lehetünk őszinték önmagunkhoz!

 

Dr. Domján Mihály
pszichológus, családterapeuta 

Az új pszichológusi podcastek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on, a Google Podcasts-en és az Apple Podcasts-en. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is. 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:

 

Szervdonorok emlékműve:

Kiskunfélegyháza, Alsótemető, Molnár Béla utca

Ravatalozó

Ajánlott irodalom:

Polcz Alaine, Angyal Eleonóra (szerk.): Letakart tükör. Helikon Kiadó, 2001.

 

(Képek forrása: saját)

Bárcsak elmondhatnám a titkaimat!

people-2605526_1920.jpgAkinek van legjobb barátja vagy barátnője, pontosan tudja, mennyire felszabadító érzés egymás társaságában "csak úgy" ellenni. Hiszen nem kell ilyenkor arra figyelni, hogy mi illik és mi nem, merthogy a tiszteleten belül szabad folyása van a gondolatoknak és az érzéseknek. 

A titkokról az a véleményem, hogy egy szintig kellenek, mivel valamifajta határt, függetlenséget és sejtelmességet rejtenek, egy limit felett viszont hihetetlen energiát emésztenek fel. Főleg akkor, ha az ember titka a szégyennel párosul.

Egy titok akkor megterhelő és romboló, ha negatív érzések kapcsolódnak hozzá.

Persze egy titokhoz pozitív érzelem szintén társulhat, ha például a meglepetés-partikra gondolunk. Kaptam már ilyet az élettől és adtam is. Azt gondolom, hogy ezek azok a születésnapok vagy egyéb ünnepek, amelyek évtizedek múltán sem "kopnak" el. Nekem nagyon tetszik az az ötlet, amely egyre több családban meghonosodik: ajándék helyett közös, szép élményekkel lepik meg egymást.

A pozitív kitérő után lássuk, hogy miért fontos a titkolózás témája!  

Egy családon belül egy rejtély két alcsoportot hoz létre: a titkok tudókét és a nem tudókét. Ez a megosztás akaratlanul befolyásolni fogja a kommunikációt és részekre szedi a családi egységet. Ebben az értelemben a jelenség megbetegítő tényező. 

Az ilyen családoknál gyakori a szégyen mellett a bűntudat, a vádaskodás, az agresszió, a saját felelősség fel nem vállalása és a passzivitás, a cselekvés hiányának megjelenése. Mivel a valós fájdalmakról nem szabad beszélni, így a negatív érzések kerülőutakon jönnek vissza a családi rendszerébe - akár testi megbetegedés formájában.

A titok elszigetel, lehetetlenné teszi az érzelmi megosztást, kitárulkozást, mindazt, ami minden barátság, minden valamirevaló érzelmi kapcsolat alapja: egyszóval lelki magányra kárhoztat. (Fischer Eszter)

A titkok egy részt védelmet látnak el, másrészt viszont szigetlenek. Számos famíliában befolyásolják a hatalmi viszonyokat, sőt a családtagok közötti játszma alapjául is szolgálhatnak: „Hallgatok róla, de cserébe elvárom Tőled, hogy ezt és ezt megtedd!”

A titkoknak talán a legnagyobb fájdalma az, hogy nem hagyja az embert megnyugodni. Már pedig ha testi vagy lelki értelemben gyógyulni szeretnénk, először a lelki békénkért érdemes tennünk. Idetartozik bizonyos dolgok elengedése (elfogadása), valamint az aktivitás (az "építkezés"), sőt az őszinteség választása.

Mindenkinek lehet titka, akár a gyermeknek, akár a házastársnak is, amit tiszteletben érdemes tartani.

mystery-1599527_1920.jpgEgyes családoknál a titkolózás összefügg a tabukkal. Van, ahol nem szabad beszélni a pénzről vagy a pénztelenségről, a szexről, a halálról, esetleg a betegségekről. Máshol nincs helye az apától/anyától eltérő véleménynek vagy nem lehet semmit sem megkérdőjelezni, esetleg büntetve van egy új nézőpont választása.

Számos családban tabusítva vannak - sajnálatos módon - az otthoni erőszakos cselekedetek is. Így válnak teljesen védtelenné az ott élő gyermekek a szülői önkénynek... 

Néhol pedig azt vallják, hogy senkinek sem lehet otthon titka. Márpedig egy egészséges ember érzi és belátja azt, hogy mikor minek van ott az ideje!  

Miért fontos, hogy a titkok döntő részben kimondódjanak?

Ha felszínre engedünk egy titkot, azzal utat nyitunk a "valódi" hiányoknak és az eddig elhallgatott igényeknek. Így el lehet már kezdeni azokról beszélgetni, ezzel együtt pedig egymást "meglátni", megismerni és megszeretni...

Aki bölcsen a titkai megosztása mellett dönt - talán először egy arra hivatott szakember előtt -, abban csökkenni fog az elszigeteltségének az érzése. Meg fogja látni az egészséges emberi kapcsolatok lehetőségét és át fogja élni a szeretet megtartó erejét. A kapott elfogadás és megértés pedig tovább fogja erősíteni önmaga elfogadását és megértését. Ráadásul, ami fényre került, az nem tud már újból "aláereszkedni"...

Bátorság!

Dr. Domján Mihály
pszichológus, családterapeuta 

misi4.jpg

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

http://drdomjan.hu

 

Az új pszichológusi podcastek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on, a Google Podcasts-en és az Apple Podcasts-en. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is. 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:

Amennyiben a blogbejegyzések és a podcastek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.

Hálásan köszönöm!

 Felhasznált és ajánlott irodalom:

  • Alfons Vansteenwegen, Maureen Luyens (2011): Pedig szeretjük egymást. Ursus Libris
  • Eva-Maria Zurhorst (2017): Szeresd önmagad, és mindegy kivel élsz. Bioenergetic Kiadó Kft.
  • Susan Forward (2000): Mérgező szülők. Háttér Kiadó Kft.

 

(Képek forrása: https://pixabay.com)

 

Hogyan válhat a gyermek 'tússzá' a családban?

child-2779605_1920.jpgElőször családjoggal foglalkozó ügyvédtől hallottam a túsz kifejezéséről. A wikiszótár alapján a jelentése a következő: az ellenségnek biztosítékként átadott személy. Másrészt, akit elfognak és rabságban tartanak, amíg bizonyos követelés nem teljesül. A legnagyobb sajnálatomra azt tapasztalom, hogy egyes családokban a gyermekek - szimbolikusan - hasonló funkciót töltenek be.

Néhány pontban összeszedtem a gondolataimat - nem patológiás (nem kóros) személyekre vonatkoztatva:

1. Kötődés két szinten. A gyermekvállalással a házaspár új szereppel gazdagodik: a szülőséggel. Ez azt jelenti, hogy nemcsak feleségként-férjként, hanem anyaként-apaként is kapcsolódnak egymáshoz, sőt kell, hogy vállalják a felelősséget.

A gyermekek szemszögéből ez mit takar?

Attól, hogy esetleg a felnőttek a házastársi szerepben "harcolnak" egymással, még szülőként együttműködhetnek. 

Hogyan képesek erre?

Úgy, hogy felismerik: a gyermekek érdekében szükséges szülőként összezárniuk.  

Ennek a nézőpontnak a tudatosítása abban ugyancsak segíteni tud a felnőtteknek, hogy melyik szintre érdemes több figyelmet fordítaniuk. Másoknak pedig ahhoz ad fogódzót, hogy ami a két személy között már most jól funkcionál, az el legyen ismerve. 

Váláskor a két szint közül "csupán" a házastársi alrendszer szűnik meg, a szülői szerepek azonban örökre megmaradnak.

Csak a férjedtől/feleségedtől válsz el, a családodtól soha.

Általában évek kellenek ahhoz, hogy a személyes sérelmek és ellentétek lecsituljanak, a szülőként való együttműködés pedig zökkenőmentessé váljon.

gyermek4_pixabay.jpgPontosan mi a gyermekek érdeke?

Az, hogy a családban elsősorban az anyával és az apával "találkozzanak", ne pedig a feleség és férj vitáival, sőt magánéletével. A házastársi alrendszer, illetve a válás problémái alól tehát amennyire lehet, mentesüljenek. Ha azonban ez a szabály kellő intelligenciával nincs betartva, akkor fontos tudni, hogy "ütésként" hatnak a srácokra. Főleg a legérzékenyebbre. Mi lesz ezeknek a következménye? Először a szorongás és annak valamilyen megjelenési formája. Későbbiekben - sajnálatosan - az anya-gyermek vagy éppen az apa-gyermek kapcsolat tekintélye lesz aláásva. A másik szülőfél (válás esetén az "ex") felé végzett "aknamunka" tehát vissza fog ütni!

"Aki másnak vermet ás, maga esik bele."

Ez majd 5-10-15 év múlva válik igazzá. Pont akkor, amikor már a felnőtté vált csemete mond "ítéletet" a szülei felett. Ilyenkor az új generáció önmagától kérdőjelezi meg azt a sok hazugságot, amit korábban éveken át sulykoltak bele. Amikor pedig a hatalmas csalódásokra ráébred a fiatal, akkor az elfordulás és a "leírás" akár túlzóvá is válhat...

 

gyermek2_pixabay.jpg2. Lojalitás konfliktus. A gyermek mind az édesanyjához, mind az édesapjához szeretne szeretettel kötődni. Nincs annál nagyobb fájdalma, mint amikor választás elé kényszerítik. 

Mit jelent ez?

Lényeget tekintve azt, hogy ne kelljen a csemetéknek a szüleik között dönteniük. Ne kerüljenek olyan kiszolgáltatott helyzetbe, hogy például az anyát vagy az apát nem szabad a másik szülőfél, illetve a rokonság előtt szeretniük.

A gyermeknek joga van az anyjához és az apjához egyaránt. Ezt azonban önállóan nem képes érvényesíteni - támogatásra szorul. 

Jöjjön egy gyakori kérés: szabad-e a gyermek előtt szidni a másikat?

A válasz egyértelműen: nem, illetve meg kell tanulni a tényeket úgy közvetíteni, hogy a lojalitás (ragaszkodás) a gyermek számára még megélhetővé váljon. Példaként eszembe jut egy több, mint 10 évvel ezelőtti szituáció. Egy ötödikes iskolásnak azt mondtam: "Apukád jó szándékú ember, az pedig, hogy iszik, számomra nem elfogadható." Erre a szomorú srác szeme csillogni kezdett és visszakérdezett, hogy "Valóban jó?'" A szituációjuk alapján sok szempontból az volt, de erről korábban a gyermek sohasem hallott, csak a gyalázásról...

 

volunteers-2729695_1920.jpg3. A saját fájdalom kézbe vétele. Amíg valaki csupán hibáztatni tud, addig nem lesz rendszerszintű előrelépés. Le kell szokni a másik állandó okolásáról, ahogyan a sérelmek önmagunk előtt való tolásáról szintúgy. Talán azt a legnehezebb a felnőttnek elfogadnia, hogy korábban sok dolgot mulasztott, sőt a sodródását sem idejekorán állította meg.

Még munkásabb a tagadás beismerése. Embert próbáló azzal szembenézni, hogy "ebben vagy abban megbuktam, ergo csalódtam önmagamban."

Néha évek, mire valaki felismeri és abbahagyja a "gyermekkártya" használatát és helyette a felnőtté válás rögös útját választja.

Mindenféleképpen itt kell megemlítenem a saját származási családról való érzelmi leválás befejezését és az örökölt minták felismerését. Erről részletesebben írtam a Családod sorsa tovább él, benned is című blogbejegyzésben.  

 

4. Kettő az egyben. A gyermek 'tússzá' válik azokban a helyzetekben is, amikor például az anya egyben apaként is akar funkcionálni és kontrollálni. Mindezek természetesen visszafelé ugyancsak igazak lehetnek - van rá példa. Megoldás?  

"Elég", ha egy szülő elsősorban a saját női, illetve férfi szerepében van jelen a családban.

Sokféle tréning és persze egy párterapeuta vagy pszichológus felkeresése tud abban segíteni, hogy a nemi szerep - az önbizalommal együtt - kibontakozzon. Fontos visszatalálni önmagunkhoz és a "nőnek lenni jó", illetve a "férfinak lenni jó" tudati állapothoz.

 

gyermek5_pixabay.jpg5. Türelem. Talán ez a legnehezebb. Abszolút pártolom a megfelelő jogi, családterápiás és az esetleges gyámhivatali képviseletet, de a rendezés folyamatát és az egyéni felnövekedést nem lehet megúszni. Nem tudok mást írni, minthogy el kell tudni viselni a frusztrációt (a negatív érzéseknek teret adni), határokat szabni, miközben keresni az együttműködést, a jóra fókuszálni, a pozitívumokért hálássá válni, hinni a gyermekekben és nem beleragadni a fájdalmakba (áldozatszerepbe).

 

+1. Szövetségesek. Annyira fontos, hogy egy szülő se maradjon lelkileg egyedül. Mindenkinek azonban magának kell kiépítenie azt a baráti támasztózónát, amely bátorítást, hitet és együttérzést ad a sokszor elviselhetetlen, mi több véget nem érőnek mutatkozó helyzetekhez.

Mihez kell a sok erő?

Néha nagyon "munkás" annak elfogadása, hogy a másik szülőfél is csak azt tudja tenni, amire képes, nem pedig amire szükség lenne...  Ráadásul a gyermekek mindkét szülőjükre hasonlítanak. Így, amíg szülőszinten a másik elfogadása nem jön létre, addig a gyermekek "emlékeztetnek" a zavaró "árnyékra" (a másik szülőre), aminek "természetesen" a levét ők maguk fogják meginni... 

Ha nem tudsz repülni, hát fuss. Ha nem tudsz futni, hát gyalogolj. Ha nem tudsz járni, hát mássz. Bármit is teszel, nem állhatsz meg: menned kell az utadon előre. (Martin Luther King)

Tudom, hogy sok kudarc és csalódás szegélyezheti a jelen bejegyzésben érintett utat. Mégis kívánom, hogy ha sajnálatosan most ezt járnád, találj vissza önmagadhoz. Az értékeidhez, a tehetségeidhez, a gyökereidhez és a baráti kézfogásokhoz.

Hittel minden a javadra válik!

 

Dr. Domján Mihály
pszichológus, családterapeuta

misi4.jpg

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

http://drdomjan.hu

 

Az új pszichológusi podcastek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on, a Google Podcasts-en és az Apple Podcasts-en. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is. 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseimet ajánlom:

Amennyiben a blogbejegyzések és a podcastek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.

Hálásan köszönöm!

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Susan Forward (2000): Mérgező szülők. Háttér Kiadó Kft., Budapest

Fischer Eszter (2015): Modern mostohák. Saxum Kiadó Jft., Budapest.     

 

(Képek forrása: https://pixabay.com és saját) 

 

Kinek mit engedsz meg?

Van-e nálad következménye a határsértésnek?

woman-2371363_1920.jpgProvokálónak tűnik a cím vagy inkább az alcím - nem véletlenül. Arra szeretnék rámutatni, hogy mennyire fontos a lelki határokra odafigyelnünk. Előbb szándékosan nem a védelem szavát használtam, mert azzal "tele a padlás". Azt tapasztalom, hogy sokan - velem együtt - már eleget védekeztek és talán itt az ideje egyéb megküzdéseket választanunk. Mire gondolok?

Elsőként arra, hogy van-e bennem olyan igazságos szemlélet, hogy a dolgok következményekkel járnak. Aki tehát tesz valamit: vállalja-e a felelősséget? Nagyon könnyű lenne azt kijelenteni, hogy ez mindenkire vonatkozik, ami egyébként magától értetődő, de konkrétan: jellemző-e ez rám és ránk? Az, hogy a családban, amiben élünk, egyen egyenként felelősséget vállalunk a cselekedeteinkért?

Milyen érdekes, hogy mennyivel könnyebb a másik szemében a "gerendát" elítélni, mint a saját csúsztatásainkat felvállalni. Szoktam-e például bocsánatot kérni? Elismerem-e, ha hibázom és fájdalmat okozok? Adok-e később jóvátételt?   

Fontosak ezek a kérdések, de ebben a blogbejegyzésben inkább a másik oldalt szeretném érinteni. Azt, amikor minket sértenek meg.

Egy félreértés vagy éppen szándékos károkozás sokféleképpen értelmezhető. Családi szinten, ahogyan az egyéni életút vagy a személyiség mentén. Megkereshetjük az okokat. Próbálhatjuk megérteni a történteket és okulhatunk a múltból. Ez mind igaz. Azonban most konkrétan arra szeretnék rámutatni, hogy fontos: 

Ne hagyjuk magunkat lesöpörni.

Tisztában vagyok azzal, hogy léteznek valós és vélt sérelmek. Azaz nem mindegyik bántás szól pl. az agresszornak kikiáltott másik emberről, hanem lehetséges, hogy az adott szituációban a saját provokációm áldozatává váltam. Mégsem mindegy azonban, hogy egy sértés után mi következik.

  • Történik-e például tisztázó beszélgetés?
  • Kifejezem-e, hogy érzés szintén mi zajlott/zajlik le bennem?
  • Fel tudom-e vállalni, hogy mire lenne szükségem?
  • Nyitott vagyok-e arra, hogy a dolgainkat rendezzük?
  • Van-e bennem erő, hogy a felelősségvállalást felvessem?
  • Hajlandó vagyok-e azt képviselni, hogy a dolgok következményekkel járnak?
  • Ha a másik viselkedése miatt csak kiabálni tudnék, képes lennék-e pár percre átmenni először a másik szobába és csak azután reagálni?
  • Mit csinálok akkor, ha a partnerem kritikát fogalmaz meg az irányomba?
  • Tudom-e fogadni a másik elégedetlenségét?
  • Érdekel-e, hogy mi zajik a másik lelkében?

Ezzel a blogbejegyzéssel nem az a célom, hogy fokozzam az emberek közötti veszekedést.

Arra szeretnék rámutatni, hogy amennyire fontos és nélkülözhetetlen a nagylelkűség, a jó értelemben vett cinkosság és irgalom, úgy az is, hogy merjek teret adni az igazságomnak.

Annak a fájdalomnak és méltánytalanságnak, amit egy adott helyzetben elszenvedtem.

the-strategy-1080536_1920.jpgArra a döntésre hívlak, hogy ezentúl mérlegeld bölcsen a sértéseket. Merüljön fel benned, hogy nemcsak a csendben maradás jelentheti a szeretetet, hanem az is, ha képviseld ítélkezés-mentesen a fájdalmadat.

(A blogbejegyzés végén találhatsz egy zenei videót Antal Timi tolmácsolásában. A Törj ki a csendből című dal nekem sokat adott, hátha téged is erősíteni tudna.) 

Végezetül azt szeretném megjegyezni, hogy a lelki határokat legoptimálisabban együtt, közösen tudjuk felállítani. Amikor már ezt éljük, akkor senki sem fog a hibázástól félni, mert azt az élet természetes részeként, mint egyfajta tanulási folyamatnak fogja látni. 

Az egészséges emberi határok nem merevek, hanem rugalmasak és jól definiáltak. Átjárhatóak, lehet róluk beszélni, azonban a megszegésük következményekkel bír.

Az önismeretben el tudunk oda jutni, hogy egyre kevésbé vállalunk már felelősséget mások életéért, ahogyan mások sem a miénkért. Bár az egyén élete összefügg a családi rendszerrel, de idővel bárki gyakorlattá teheti, hogy az életkorának megfelelően vállalja a felelősséget. És ha ez nem történik meg? A határok összemosottságával vagy eltolásával folytatódik a manipuláció, a birtoklás, a szorongás, a beáldozás, a szégyen és az egyéb játszmák pl. megmentés. Határok nélkül nincs felnőttség! A gyermekek pedig idővel "elviszik" így a szülőket családterápiára...

Tudomásul kell venni, hogy sokaknak haszna van abból, ha hallgatnak. Ha beáldoznak és tűrnek. Sajnálatos, hogy sokszor az ebből való "ébredéshez" egy gigantikus megrázkódtatásra lesz szükségük... 

A lelki határokra való figyelem elsajátítása egy egész életen át tanulandó lecke - kapcsolatról kapcsolatra. Ha ebbe a feladatba nem "állunk bele", akkor pont a legértékesebb dolgot fogjuk elveszíteni: a meghittséget.   

Állj ki magadért és magatokért! Képes vagy rá!

 

Dr. Domján Mihály

misi4.jpghttps://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

http://drdomjan.hu

Az új pszichológusi podcastek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on, a Google Podcasts-en és az Apple Podcasts-en. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is. 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseimet ajánlom:

(Képek forrása: pixabay.com és saját)

Amennyiben a blogbejegyzések és a podcastek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.

Hálásan köszönöm!

 

süti beállítások módosítása