Dr. Domján Mihály pszichológus blogja

Mind&Spirit blog

Generációs veszteségeink

2018. szeptember 17. - Dr. Domján Mihály

pixabay_unalom.jpgPolcz Alaine pszichológussal és íróval még a halála előtt láttam egy érdekes interjút, ami számomra azóta is aktuális. A tanatológia - a gyász, a halál kutatásának - itthoni úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom életre hívója és egyben a gyermekpszichoterápia ikonikus alakja az ominózus riportban arról beszélt, hogy egy nemzetből 90 év alatt "ürülnek ki" a veszteségek. Véleménye szerint ennyi idő - egy emberöltőnyi - szükséges a feldolgozáshoz. Számomra ez a fajta vélekedés - annak tudományos igazoltsága vagy hiánya ellenére - megfogott, illetve rögtön fejben visszapörgettem a 90 évet. Bár nem vagyok történész, de magamtól is számos tragikus eseményt fel tudtam sorolni. Beláttam, hogy az elmúlt egy évszázad alatt valóban mennyi minden megtörtént velünk! 

A mostani blogbejegyzésemet az egyik családi-baráti közös ebédünk inspirálta. Azt éreztem, hogy megfulladok, ha még egy politikai kommentálást végig kell hallgatnom. Az étkezés, amire egyébként a konyhában több órán át készültem, szinte csak "vivőanyag" volt, amíg házigazdagént le nem állítottam a "parlamentünket". 

Adódik számomra egy régi-új kérdés, mi történik velünk magyarokkal?  

2011-ben Debrecben rendezték meg az éves Családterápiás Vándorgyűlést. Ott hallottam előadóként Losonczi Ágnes Széchenyi-díjas szociológust és társadalomkutatót. A család oldaláról közelítette meg a témáját, amelyről könyvet is írt: Sorsba fordult történelem címmel. Számomra nagyon érdekes volt, ahogyan ez az tudományos anyag megszületett! A tanulmány 70 budapesti, középosztálybeli család sorsát kísérte figyelemmel - három generáción keresztül. A kutatás az 1989-es rendszerváltás utáni időszakot vizsgálta. Arra kereste a választ, hogy a helyüket fürkésző emberek a múltból miféle terheket cipelnek, és ezek hogyan hatnak a döntéseikre. A családokkal folytatott interjúkon keresztül lepleződött le az, hogy sokan kibeszéletlen veszteségen "ücsörögnek", illetve nincs olyan família, ahol valahogyan a történelem "ostora" ne csapott volna le - akár többször is. A szakember előtt szégyenletes családi titkok tárultak fel. Sorsfordító "elcsatolások", fájdalmas bűnök, jóvá nem tett megtorlások, elmaradt igazságszolgáltatások - a szó szerinti megsemmisülések mellett. A kutatás azt ugyancsak világossá tette, hogy mennyiféleképpen élik meg az egyes emberek a történelmet - akár ugyanazon famíliához tartozva.

A szóban forgó előadásról négy mondatot jegyeztem le magamnak - amelyekről sohasem gondoltam volna, hogy még egyszer a kezembe fognak kerülni:

- Változó, hogy mikor mi a szégyen, mi pedig büszkeség.

- Ha megértem a másik veszteségét, akkor az a sajátom feldolgozását szintén segíti.

- Merjek szembesülni azzal, amit a másik átélt.

- A társadalmi folyamatok megbetegíthetnek, ha a család nem zár össze.

Ha csak a saját családunkat nézem, akkor a számos veszteség közül a tavaly 103 évesen elhunyt nagymamám húgának egyik napja jut az eszembe. Annak idején a hölgy édesapja nem engedte el őt az orvosi egyetemre tanulni. A dédapám azt mondta neki, hogy kap majd tőle sok földet és azzal boldogulni fog. A II. világháború után nemsokkal így kuláklistán találta magát, sőt a nevelőnős szép élete után egyszer csak hideg vízben kezdett el zöldségeket mosni. Állandóan kirúgták mindenhonnan, amikor kiderült a származása. Azt mondták neki, hogy a saját otthonát nem veszik el tőle, ha folytatja ezt a fajta fizikai munkáját. Egy nap azonban, amikor hazaért, a családi házát lelakatolva találta. Ekkor sírva, a nagy semmivel elment az anyai nagymamámhoz (a testvéréhez), aki őt befogadta. Életének új szakasza egy udvarról nyíló tárolóban indult el...

Még mielőtt gyászregényt írnék, meg kell, hogy osszam: gyermekként számomra a nagymamám és a kedves húga élő legendáriumok voltak. Nem törtek meg, hanem túlélőként talpon maradtak és megtalálták az "új" rendszerben is a számításukat. Ők egyébként a régi időkről sokat meséltek nekem, én pedig mindig nagy csodálattal hallgattam őket. Akkor még fogalmam sem volt arról, ami évtizedekkel később a családterápiás képzésen vált számomra tudatossá:

A gyermeknek az a jó, ha minél több családi történetet ismerhet meg!        

A múlt megértésében és így a saját helyem elfogadásában sokat adott még - az anyai felmenőim mellett - Recsken a "magyar Gulag", Budapesten a Terror Háza Múzeumának többszöri felkeresése, valamint Erdély és Kárpátalja körbeutazása.    

Visszakanyarodva a blogbejegyzésem témájához, mi történik velünk magyarokkal? Az a véleményem, hogy az emberek egy része a felszínen "lövöldözik", miközben belül boldogtalan. Emellett a fel nem dolgozott egyéni és családi veszteségek tovább fokozzák a sodródást, valamint az ezzel járó (ön)hibáztatást, magányt, felelősséghárítást és sajnos a csodavárást. Egyesek ezalatt megélnek a nép hülyítéséből, mások viszont tovább mélyülnek a depressziójukban és az elégedetlenségükben...

Amíg a fókuszváltás nem történik meg - az "anyázós" hozzáállástól a veszteségek és a csalódások őszinte kibeszéléséig -, addig a korábbi idézett üzenet még inkább aktuális:

A társadalmi folyamatok megbetegíthetnek, ha a család nem zár össze.

Ez a lényeg: az összezárás. Az egység. Az érzéseink őszinte megosztása, így a megismerés, az empátia és az elfogadás elősegítése. Mi még? Az előremutató célok és a megbocsátás választása, sőt az ünneplés, valamint az elégedettség megtanulása. És persze a véleményszabadság - közéleti értelemben is! Érték a politika!  

Végezetül a soraimat nem az Eurostat vagy a Hungarostudy sokkoló információval szeretetném zárni, pedig a lelki állapot és a testi betegségek kapcsolata ugyancsak megérne egy "misét"! Sokkal inkább egy "egyszerű" asszony szeretetteljes gondolatát szeretném aláhúzni:

A béke egy mosollyal kezdődik. (Teréz anya)

Mosolyogj hát!

És ne feledd: a családod az első, nem a politika!

  

www.drdomjan.blog.hu

www.drdomjan.hu

Várlak az Instagramon is!

 

(Kép forrása: www.pixabay.com)

 

Cirkusz és méltóság

A legnagyobb showman - filmajánló

the_greatest_2.jpgA legnagyobb showman című musicalfilm előzetesét megnézve, először idegenkedve léptem át a pár száz Forintos letöltés lehetőségén. Bár hiszek Hugh Jackman karizmatikus képességében és a Nyomorultak című musicalből megismert énektudásában, de akkor még magamtól távolinak éreztem ezt az alkotást. Túlzottan "színesnek" és "éneklősnek" érzékeltem.

Egyik barátom pozitív véleménye és a mozi alábbi betétdalának (magyar szöveggel lásd itt) megismerése után azonban kíváncsivá váltam, sőt nem haboztam dönteni.

Jól tettem!

 

A film - ha szabad azt írnom - egyszerre hajaz a Kalifornia álomra (La La Land) és bármelyik Bollywoodi mozira. Sűrítve van benne az ének, a tánc és messzemenőkig a giccs jellemzi.

Ennek ellenére akkor miért ajánlom?

  • Mert a zenéje megfogott és azóta is hallgatom.
  • Mert a romantika pozitívan hat rám. 
  • Mert van benne katarzis.
  • Mert az üzenete egyetemes és hiánypótló.  
  • Mert profi módon végigviszi a mondanivalóját.

Ez az életrajzi adaptáció számomra azt a kérdést veti fel, hogyan vagyok a "sorból való kilógásommal". Minden elvárásnak persze senki sem tud megfelelni.... És nem is kell, de fontos a magam helyének a megtalálása és elfogadása!

A főszereplő, Mr. Barnum az első "cirkuszához" olyan embereket gyűjtött össze, akiket az akkori társadalom kivetett. Az 1800-as évek közepén játszódó film abba a korba repíti a nézőt, amikor még az egyenlőség messzi vágynak tűnt. Adalék a történethez, hogy az USA-ban a rabszolgák felszabadítása csupán 1865-ben történt meg, a diszkrimináció és a szegregáció ellenes törvények pedig a 20. század közepére születtek meg...

Mr. Barnum valós életrajza és a mozi "fényei" csak részben fedik egymást, azonban tény, hogy a főhős a pályáját szélhámosként kezdte. Szenzációhajhász módon, a „szörnyszülöttek” mutogatása által kezdtek el a Dollárok a zsebébe gurulni. Mindezek mellett azt sem szabad letagadni, hogy a férfi a faji egyenlőség lelkes szószólója is volt - korát messze megelőzve.

A hitvallása számomra ugyancsak példamutató:

A legnemesebb művészet másokat boldoggá tenni. (Phineas Taylor Barnum)

A filmhez visszatérve, a cirkusz társulata olyan személyekből állt, akik a társadalomból kirekesztettek voltak pl. szakállas nő, tetovált férfi, albínó lány. Más a magassága, az alacsonysága, a fekete bőrszíne vagy éppen a túlsúlya miatt került be a csapatba... A kollektíva idővel összeállt, a varázslat pedig elindult!

A periférián élő emberek a közös művészi munkán keresztül elkezdték önmagukat megismerni. Együttes erővel így már fel tudták a balsorsukat vállalni, sőt közösséggé, egymás szövetségesévé is formálódtak. Eképpen váltak képessé azt a világba kiáltani, hogy "Ez vagyok én! " -This is me.

A film fordulópontja akkor jön el, amikor az igazgató a hirtelen fellépő pusztító hiányain keresztül felismeri a maga nyomorúságát. Korábban kellékként kezelte a kitaszítottakat és húzta le róluk a hasznot. Ekkor még nem látta, hogy a saját famíliájával és önmagával sem tud másként bánni. Mindenki csak egy "műsorszám" volt... Pontosan így van ez a csalók, az önzők, a túlzottan kontrollálók és a "kis diktátorok" esetén is: a családjuk paralel nyomorodik meg! 

A mozi számomra azt az egyetemes igazságot hozza, hogy a dolgok kiegyenlítődésre törekednek és bizony kétféleképpen nem tudunk az emberekkel bánni. A közelség-távolság dimenziójában persze van különbség. Ennek ellenére:

Vagy mindenki tárgy számomra - önmagammal együtt -, vagy méltósággal rendelkező, érző ember! 

Gondolom, hogy nem árulok el nagy titkot, a "happy end" fel fogja oldani a kialakult feszültséget, ahogyan a film pazar zenei és látványelemei is vezetik a lelket a reményhez!

Egy hétköznapi este feldobásához szeretettel ajánlom!  

 

www.drdomjan.blog.hu

www.drdomjan.hu

Várlak az Instagramon is!

  (A kép forrása: itt)

  

Halálfélelem helyett életszeretet

A halálfélelem leküzdése

insta29.jpgA munkámban nem ritka, hogy valakit a fokozott aggódása hoz el hozzám pl. a gyermekével, a házasságával kapcsolatosan vagy akár egy munkahelyi szituációja miatt. Legerősebb szorongással a pánikbetegség kapcsán szoktam találkozni - a halálfélelem formájában. Sajnos, ezekben az esetekben a mindent átszövő rémület nagyon meg tudja az illető életét keseríteni. Ritkábban pedig olyan személyek keresnek fel, akik a szeretteik életének a végétől félnek, vagy az elakadt gyászuktól szenvednek. 

Természetesen saját élményem is van ebben a témában, hiszen a húszas-harmincas éveimben annyi minden miatt aggódtam, majd ezek az érzések drasztikusan lecsökkentek bennem. Most már rám inkább a "drukkolás" jellemző vagy a kíváncsiság. Természetesen időközönként szoktam még szorongani, de igyekszem ezekből a helyzetekből tanulni. Gondolok itt arra, hogy törekszem önmagamat megérteni, dolgokat végiggondolni, az emberi igényeimet feltérképezni, a konfrontációt választani, sőt ha úgy látom, akkor külső segítséget kérni - legalább a meghallgatás szintjén. Mindezekkel párhuzamosan rendszeresen élek az imádság, a meditáció és a sport ajándékával.

A szorongásaim lecsökkenésében az előbb említett "eszközök" mellett három dolog segített még rengeteget. Az első, amikor ráébredtem arra, hogy szeretni, csak ma tudok. Sem holnap, sem tegnap. Egyszerűen felszólítottam magam arra, hogy kövessem a lelkiismeretem és a belátásom szavát! Gondolatilag ugyanis lepörgettem az agyamban az egyik szeretettem jövőbeni halálát. Ott néztem szembe azzal, hogy ha továbbra is mindent "Pató Pál úr" módjára fogok tenni, akkor bizony lesz majd mit megbánnom. Ekkor döntöttem el, hogy ezentúl a legfontosabb kapcsolataimban nem fogom halogatni a szeretetem kifejezését, hanem tenni fogom  a dolgom. Itt most nem egyfajta görcsösségről, szentimentalizmusról vagy megfelelésről írok, hanem arról, hogy ha azt érzem vagy látom, hogy valakit felhívhatnék, megajándékozhatnék, átölelhetnék, akkor azt megteszem. Van, amikor pedig szimplán szeretettel gondolok a másikra vagy imádkozom érte. Az első üzenetem tehát az, hogy

Addig szeress, amíg lehet!      

pixabay_oleles.jpgA következő fordulatom az volt, amikor ráláttam arra, hogy ha továbbra is a jövőtől fogok aggódni, akkor elveszítem a jelen pillanatát. Segítséggel és idővel értettem meg, ahogyan gyakorlatilag a múltba révedten éltem a mindennapjaimat és onnan féltem a jövőtől. Így kimaradt az itt és most.. Miután viszont nemcsak a múltat - annak csalódásaival, mulasztásaival és értékeivel - , hanem önmagamat szintén elfogadtam, minden "levegősebb" lett.

Nekem ebben az ugyancsak rendkívül sokat segített, hogy lett erőm a sikereimet megélni. Mindig is voltak, de valahogyan nem engedtem azokat magamhoz közel. Pedig mennyire felszabadító dolog az öröm! Bizalmat szül!

A harmadik "váltópont" pedig akkor jött el, amikor beláttam:

Aki aggódik, az önmagát félti.

Nézzük most meg mások meglátásait!

Az egzisztencialisták véleménye szerint minden félelem gyökere a halálfélelem. Ez kétféle "feleletet" válthat ki belőlünk: vagy földbe döngöl, lebénít és leblokkol vagy elkezdünk igazán élni. Az a személy fél a haláltól, aki az élettől fél! Másképpen megfogalmazva: aki nem fogadta még el önmagát és a felelősségét a saját életéért! Itt jöhet egy kérdés: mi van, ha a halálfélelem a beteljesületlen élet következménye?!

A halál, a sajátunk is, megkerülhetetlen. Ahelyett azonban, hogy állandóan ezt fürkésznénk, lehetőségünk van választani. Azt dönteni és arra figyelni, ami erősít, szép, igaz, felemel, előre visz, megnevettet, békét ad, simogat, megtart, meghallgat, segít és boldogít!

Dr. Gyökössy Endre református lelkésznek és egyben pszichológusnak a halálról az volt a zseniális meglátása, hogy az nem pont, hanem kettőspont. Igaz ez a hívőkre, nem hívőkre egyaránt. És itt jön elő ennek a bejegyzésnek a fő üzenete:

A halál akkor válik az emberi létezés természetes részévé, ha az életemet örömmel elfogadtam és megéltem.

A blogbejegyzéssel azt szerettem volna Benned tudatosítani, hogy most élsz! Most lehet! Az ebben való kiteljesedésedhez szükségessé válhat, hogy dolgokat elengedj, megbocsáss, felismerj, kimondj, elfogadj vagy éppen megteremts!

Legfőképpen önmagunkat kell "újraalkotnunk" - ha máshogyan nem, akkor segítséggel! 

Találd meg újra a kíváncsiságod!

 

www.drdomjan.blog.hu

www.drdomjan.hu 

(Képek forrása: https://pixabay.com)

 

Az egy mondatos "blogbejegyzéseimet" az Instagramon tudod megtekinteni:

www.instagram.com/dr.domjan

insta30.jpg

 

 

Játszmatündér, elég volt Belőled!

Játszmáink felismerése és oldása

insta26_1.jpgA téma kibontása előtt röviden az intim kapcsolat fogalmáról. Erről akkor beszélhetünk, ha a a saját oldalamat nézve megengedem a másiknak, hogy belém láthasson. Elmondom, feltárom és bevállalom, hogy mit gondolok és mit érzek.

Az intimitás tehát megengedi a betekintést, ami számos esetben - "melléktermékként" - előhívja a kölcsönösséget. Ez azt jelenti, hogy az őszinte énközlésemre a másik fél elkezd megérteni, velem együtt érezni, sőt elindulhat az elfogadás útján. Mindezek mellett persze az is megtörténhet, hogy kinevetve eltapos vagy megmondja a frankót. Az intimitás "veszélye" tehát az, hogy a „fagyi visszanyalhat”. 

A játszmák csapdák, amelyek sokszor gordiuszi csomóknak tűnnek, és valahol azok is.

Az intimitás ellentéte a játszma. A lényege, hogy ebben egy csepp szeretet sincs. Sajnos! Játszmáink által a saját élethelyzetünket és a hiedelmeinket erősítjük meg, sőt egyben elkerüljük a szembesülést a valósággal. A játszmákban csak veszíteni lehet és ez kizárja az intimitást!

Stephen Karpman [1] kialakított egy egyszerű diagramot a játszmák elemzésére. Szerinte az ebben lavírozó emberek mindig belépnek a következő megterhelő szerep egyikébe:

  1. Az Üldöző olyan valaki, aki lenyomja a többi embert és lekicsinyli őket. Az Üldöző a másikat legyőzöttnek és nem rendben levőnek tartja.
  2. A Megmentő úgy néz a vele szemben állóra, mint aki nincs rendben és gyenge. Úgy reagál a másikra, mintha ő jobb helyzetben lenne és a partere nem tudna önmagán segíteni.
  3. Az Áldozat számára önmaga az, aki legyőzött és nem jó.

A gyakorlatban megtörténik az, hogy az Áldozat bevonz egy Üldözőt, aki eltapossa őt, és üldözőbe veszi. Kereshet magának egy Megmentőt is, aki bár segítséget ajánlj neki, de tovább erősíti a hiedelmét: „Egyedül nem vagyok képes megállni a lábamon.”

Mindhárom drámaszerep hiteltelen. Az emberek ilyenkor inkább a múltra reagálnak, nem pedig az „itt és most”-ra. Régi sorskönyvi stratégiákat használnak, amelyek mellett gyermekkorukban döntöttek vagy a szüleiktől vettek át. Általában, ha valaki játszmázik, akkor az egyik pozícióban kezd, és azután átkapcsol egy másikba.

Első olvasatra – az előbb leírtak – sokszor nehezen emészthetőek, de mégis igaznak tapasztalom őket. Házastársként, szülőként, gyermekként vagy munkatársként éppúgy lehetek Üldöző, Megmentő, mint Áldozat. Kívülről tűnhet egyébként hasonlónak pl. a Megmentő szerep és az őszinte segítés. A valóságban azonban mégis óriási az eltérés! A játszma kizárja a kölcsönös szabadság, az elfogadás és a szabadon „áramlás” érzetét. A játszmákban egy csepp bizalom sincs! Ilyenkor az emberek nem önmagukat adják, hanem egy felvett szerepet játszanak el - a hiedelmeik mentén. Jellemző még ezekre a kapcsolatokra a fölényeskedés, és a figyelmet kikövetelő magatartás.

pixabay_madarak.jpgA játszmák leépítésére akkor van lehetőség, ha segítséggel rájönnek arra a (család)tagok, ahogyan azt maguk között elindítják. Mindig van valamiféle horog, „csali”, ami aktiválja a múlt megkövesedett szerepeit. Ezek olyan "bakelitlemezek", amelyek közül valaki egyet "feltesz", majd pár perc múlva elindul az ordítozás. Igaz ez annak ellenére, hogy már az elején mindenki tudja, hogy itt bizony előrelépés nem várható....

A játszmák leépítését az ugyancsak segíti, ha a felek fel merik egymás előtt vállalni az őszinte félelmeiket. Pl. „Félek attól, hogy nem vagyok Neked tökéletes.”; "Attól tartok, hogy nem számíthatok Rád!"; "Zsigereimben rettegek attól, hogy kiderül, kevés vagyok!" Nagy bátorság kell a félelmek, a szégyenek vagy akár a szomorúság kimondásához, de ezek nélkül biztosan folytatódni fog az erőfitogtatás, valamint a fájdalom okozása. 

Annak belátása ugyancsak segíthet, ha a konfliktusokra merőben új nézőpontból kezdenek a felek tekinteni. Hasznos annak megértése, hogy sok esetben a veszekedések egyfajta tiltakozások a meghitt kapcsolat megszakadása ellen. "Ha anyázunk, akkor legalább együtt vagyunk!"

Mi lehet a kiút a játszmákból? 

Az elengedés főbb szabályai, amit az eddigi munkám alatt leszűrtem, azok a következők:

  1. Ne a másikat akarjam megmenteni, hanem önmagamat!
  2. Ne a másikat hajtsam a „jó” út felé, hanem én lépjek rá!  
  3. Hagyjak abba mindenfajta hibáztatást! 
  4. Ne az áldozat arcát kutassam magamban, hanem kezdjek el az önbecsülésemért tenni!
  5. Ha áldozatnak érzem magam, akkor gondoljam át, miben vagyok én agresszor (saját magammal vagy másokkal szemben)!
  6. A hatékony őszinteséghez tőlem telhető szeretet és normál hangnem szükséges.
  7. Vállaljam tudatosan a másik előtt a félelmeimet, a haragomat, a szomorúságomat, a szégyenemet és az örömeimet!
  8. Ne az igazság bajokságán akarjak harcolni, hanem keressem az együttműködést!
  9. Térképezzem fel, hogy mitől működök jól, mik az igényeim és tegyem azokat nyílttá!
  10. Mélyedjek el az önmagamnak és a másiknak való megbocsátásban!
  11. Kezdjek el a szavaimra tudatosan odafigyelni!
  12. Lelkileg adjak szabadságot a másiknak, hogy önmaga lehessen! (Lelkileg engedjem el.)
  13. Tanuljam meg a másik békén hagyását!
  14. Keressem azok társaságát, akiken keresztül szeretetet és elfogadást érzek!
  15. Jó szándékkal szinte minden ember rendelkezik, merjem ezt feltételezni!
  • Judit több év után - segítséggel - a következőkre jött rá: „Annak idején Megmentőként mentem hozzá a szenvedélybeteg férjemhez. Az elhagyott apámat, az Áldozatot láttam a másikban, akit természetesen meg akartam gyógyítani a betegségéből. Férjem persze nem tudta ezt elfogadni, hiszen „apámként” nem tudott funkcionálni. Így azután üldözni kezdett, és Áldozattá váltam. Sokáig egyébként jó volt vele a szex. Ezért tartottam el, és bírtam ki vele az éveket. Rá kellett jönnöm, hogy köztünk soha semmilyen szeretet sem volt! Csak használtuk egymást, de nem láttuk a másikat.” 
  • Rebeka két évvel, a „sikertelen” párterápia után egyéniben a következőt mondta: „Rájöttem, hogy amióta nem akarom a férjemet megmenteni, azóta jól vagyok. Korábban mindig őt próbáltam istápolni, amitől persze totál szét voltam esve. Akkor sem működtünk jól, csak a látszat volt más. Jelenleg odafigyelek magamra, és jobban vagyok. Ahogyan erősödöm, ő úgy gyengül. Ez persze már nem hat meg, azaz ő élete. Elengedtem. Mindenki vállalja a felelősségét, és kész!”
  • Amikor valaki segítséget kér tőlem és már kiépült közöttünk a bizalmi kapcsolat, akkor - ha úgy alakul - a humort sem hagyom ki a beszélgetésből. Néha pont ez kell ahhoz, hogy a probléma „halálos” jelzője eltűnjön. Önmarcangoló hölgyeknek tehát van, amikor jó kedvűen azt találom mondani, hogy „Ismerek a problémájára egy tuti megoldást! Menjen (újból) férjhez, és már két hét múlva mártír lesz!” Általában ezen egy jót derülünk és folytatjuk a közös munkát. 

(Az előzőekben a neveket nem csak kicseréltem, hanem a teljes anonimitás céljából több szituációból gyúrtam össze a történeteket.)

Maga az intimitás, az egyenrangú kapcsolatban való létezés nem könnyű azoknak, akik korábban csak a játszmák, a megfelelések, az álarcok és a sodródás folyamában éltek. Az „egyszerű” beszélgetést például ugyanúgy tanulni kell, mint a főzést. Legtöbbször a fordulat - a védekezés feladása - csak akkor indul el, miután valakin keresztül valóságosan átélem, hogy a hibáimmal együtt szeretve és elfogadva vagyok...

Ítélkezés helyett véleményt mondani, parancsolgatás helyett társnak lenni, hangoskodás helyett normál hangnemben beszélni, elhúzódás helyett a másik elé állni, bezárkózás helyett az önátadásig jutni, illúziók erőltetése helyett lemondani az ideálisról, áldozat-szerep sulykolása helyett élvezni azt, ami már most jó: egyáltalán nem könnyű leckék.

pixabay_onbizalom3.jpgVannak receptek, de lélekkel benne kell ahhoz lenni, hogy a kellemes íz „kifőjön”. Meg kell érte küzdeni, ugyanakkor teret is adni/hagyni arra, hogy a jó dolgok megtörténhessenek!

Azok, akik eljutottak ide, a következőt szűrték le: "Adom magam - ha kellek, ha nem."

Persze, hogy kellesz! 

www.drdomjan.blog.hu

 

Az Instagramos üzeneteim pedig itt olvashatóak:

www.instagram.com/dr.domjan

 

(Képek forrás: pixabay.com) 

[1] Ian Stewart, Vann Joines: A Ta-Ma, Grafit Könyvkiadó, Budapest, 225-226. o.

 

Büntetés és feloldozás - kolera idején

Színes fátyol (Painted Veil) - filmajánló

003_1.jpgKözépiskolás koromban sokat jártunk moziba. Menő dolog volt. Egyik osztálytársam, akitől távol álltak a romantikus filmek, a következőt mondta az egyik alkotás után: "Máskor lavórt tegyünk a vászon alá, hogy oda csöpögjön!" Még most is mosolygok, annyira spontán és humorosan összegezte nemcsak a filmet, hanem önmagát szintén. 

Nos, a Színes fátyol egy ilyen "lavóros" film. Azért annyit mindenképpen a védelmében szólok, hogy bőven van benne katarzis és üzenet!

Filmajánlóként a sztoriról egy mondatban csupán annyit, hogy a rendező egy házasság alakulását és ezzel párhuzamosan a lelki felnövekedés folyamatát állítja a középpontba. Töréspontok mentén a fájdalom, a naivság, a megfelelés, a büntetés, a felelősségvállalás, valamint a feloldozás ereje oszcillál a két szál és egyben a két főszereplő között. A történet az 1920-as években játszódik Londonban, majd folytatódik Sanghajban, később pedig egy kolera sújtotta kínai területen...

Mit adott számomra a film?

szines_fatyol2.jpgReményt és megerősítést! Sokszor elveszítem ugyanis a fonalat, hogy van-e a saját gödreimből kiút.

Minap láttam az Instagramon egy fotót. Egy pár akkor ünnepelte a megismerkedésük évfordulóját. A kép alá az volt írva, hogy "együtt sok felemelő és nehéz dolgon menetünk át, amelyek erősebbé és elkötelezettebbé tettek bennünket". Pontosan ebben hiszek, amit néha azért elfelejtek. 

A munkámban, a párterápiák során többször kilyukadunk oda, hogy a régi házasságot már nem lehet megmenteni, de ők ketten, előttem, még egy újat meg tudnának kötni. Néha ugyanis pont a csalódások kellenek ahhoz, hogy a pár a változást és az őszinteséget válassza - ha maradt még parázs a szívekben.

A filmhez visszatéve, pontosan ez történik meg itt is. A kolera fenyegető közelségében az elesettek iránt érzett szeretet, a humor, a bátorság, az őszinteség kölcsönös választása és a megbocsátás döntése elegendő indokká válik a "valódi házasság" megkötésére. 

"Butaság volt olyasmit keresnünk a másikban, ami sosem volt meg!"

Még két üzenetet emelnék ki a filmből, amelyek újabb megerősítést nyertek bennem: ha "sáros" vagyok, akkor egyben manipulálható is. Az utolsó pedig, hogy néha a fájdalom segít ahhoz hozzá, hogy a dolgaimban határozottá váljak

Végezetül az abszolút kedvenc jelentemet "muszáj" még megosztanom!

Egy idős apáca pár mondatban összesűríti élettapasztalatait és bátorítja ezzel Kittyt, hogy fogadja el azt a mély szeretet, amit ebben a lehetetlen helyzetben a férje iránt elkezdett önmagában felfedezni. "Tizenhét évesen szerelmes lettem Istenbe... Ostoba lány... Romantikus érzelmekkel a vallásos életről. Szenvedélyes szerelem volt! Az érzéseim mára megváltoztak. Isten csalódást okozott, elhanyagolt. Kapcsolatunk mára békés egymás mellett élessé szelídült. Mint egy öreg házaspár, akik ülnek a kanapén és sosem szólnak. (Isten) tudja, hogy sosem hagyom el, ez a kötelességem. De ha ez (az elköteleződés) egyben szerelem is, az a teljes kegyelem!"

Befejezésül annyit, hogy szerencsés az a házaspár, akik keresnek és találnak közös örömteli metszéspontokat az életükben!

Minden döntés kérdése....

www.drdomjan.blog.hu

 

 

Az egy mondatos "blogbejegyzéseim" az Instagramon:

www.instagram.com/dr.domjan

insta23.jpg

 

 

 

(Képek forrás: pixabay.com és port.hu)