A napokban többen kerestek meg olyan csalódással, miszerint a párkapcsolatukban magánytól szenvednek vagy éppen a társkeresés útvesztői kedvetlenítették el őket. Hibáztatják magukat, miközben eszköztelenül sodródnak. Úgyis írhatnám, hogy önmagukat "hibásnak" látják, illetve a fel nem ismert önelvárásaikkal küzdenek. 

Nekik szeretnék most egy kis támogatást és biztatást adni!

Egy nő semmitől sem kerülhet rosszabb hangulatba, mint egy jó adag önhibáztatástól. (Julia Quinn)

 Pszichológusi videóim ide kattintva érhetők el.

A szomorúsággal, a fájdalommal és a haraggal, ami sokszor az egyedül maradás mögött van, nehéz szembenézni, hát még szabadjára engedni. Számos hölgy és úr nem képes erre, hanem inkább a vádlás és az önvádlás eszközéhez nyúl. Mi ezzel a gond? Az, hogy előrelépés helyett gyengíti vele önmagát és a környezetét. 

Mi lehet ennek a háttérében?

Aki olyan családból jön, ahol megengedték számára a hibázás "luxusát", sőt tudtak a nehézségekből közösen okulni, könnyebben feltalálja magát - akár egyedül is. Ha azonban az egyik szülőnek sem volt az illető elég jó, úgy felnőttként - egy probléma esetén - bűntudatot és szégyent élhet meg. "Viselkedik." Ha tehát valami nem "tökéletes" az életében, mint például a hiedelme szerint az egyedülléte, akkor abban hisz, hogy vele van a baj. Ez persze teljesen irracionális! 

Az önhibáztatás végső soron a téves szülői nevelés belsővé tett eredménye!      

Az önostorozás feloldására számos út adatott!

A megbocsátás ezek közé tartozik - önmagamnak és másoknak. Megérthetem, hogy a magammal való bánásmódot a szüleimtől tanultam el. Ha tehát hibázom vagy a múltban tévedtem egy nagyot, dönthetek úgy, hogy megbocsátok magamnak. Másképpen megfogalmazva: választhatom a megbocsátást annak ellenére, hogy nem tudtam minden pillanatban tökéletes döntést hozni. Nemcsak megbocsátok, hanem a leszűrt "tanulóleckék" mellett el is fogadom magam!

A tökéletlenségem egyébként nem emberi? De még mennyire, hogy az! Ha a szüleim ezt várták volna el tőlem, akkor ők tévedtek abban, hogy ez lehetséges. Én "csak" ember vagyok és ezzel minden rendben! Sőt, ők is!

Az önhibáztatás feloldásának következő útja, ha rájössz: nem arra születtél, hogy a "lerágott csontokkal" harcolj! El tudnád azt fogadni, hogy valaki nem fogad el Téged? Hiszem azt, hogy igen! Képes vagy rá! Az önmarcangolás helyett inkább láss rá arra, hogy nem-e céltalan vagy, érzelmileg elérhetetlen, esetleg félsz élni... 

Újabb "oldási" lehetőség - amiről itt olvashatsz - ha megtanulod különválasztani a negatív gondolatodtól a negatív érzést. A gyakorlatban így tudsz rájönni arra - pl. a mindfulness gyakorlatain keresztül -, hogy egy érzés csupán egy érzés és el fog múlni. A dolgok nem jók vagy rosszak, hanem megtörténnek. A gondot tehát az agyalás okozta szenvedés adja, nem pedig egy átmeneti negatív érzés! 

Az önhibáztatás felismerése, önmagam, sőt a szüleim megértése, a megbocsátás, a negatív gondolatoknak való "Stop!" kimondása és a negatív érzések "megengedése" mellett az alábbi pontokba szedtem össze az egyedülléttel való megküzdés lépéseit:

• Tanulj meg arra figyelni, ami van, nem pedig arra, ami nincs! Ez a metódus szinte minden élethelyzetedben alkalmazható. A "van" egyébként sokáig lényegtelen lehet - akár az egyedüllét állapotában is. Néhányszor inkább a múlt vagy a jövő fájdalma áll a fókuszban, kevésbé az itt és most megélése. Amikor viszont felismered, hogy a "van" jelen van, akkor elkezdesz "megérkezni". A hálaadás jelentősen tud ebben mindannyiunknak segíteni.   
• Engedj meg magadnak új örömöket! Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy új "energiák" nélkül nem tudsz sem engedni, sem a sarkadra állva az érdekeidet képviselni! 
• Porold le a régi barátságaidat! Igenis megélheted az életed! Bár egy bulizós roséfröccs nem old meg mindent - kettő sem - viszont a kapott figyelem, támogatás és megértés rengeteget ad az "oldódáshoz"! Megérdemeld a közelséget, a támogatást és a szeretetet!
• Válj nyílttá! Mondd ki, amit érzel és amire szükséged van! Ne fogd állandóan vissza magad! Ahogyan Te sem tudsz mindenkit közel engedni magadhoz, úgy Téged sem kell, hogy mindenki szeressen! Akkor meg? Mit veszítenél, ha kimondanál dolgokat? 
• Figyelj az egyensúlyra! Attól, hogy valamit meg tudsz tenni, még nem biztos, hogy azt Neked kell megcselekedned! (Erről itt olvashatsz.)
• Tanulj meg nemet és igent mondani! Ha tudsz már magadra igent mondani, akkor képes vagy a Téged gyengítő hatásokra nemet mondani, az erősítőkre pedig igent!
• Próbáld meg kifejezni az érzelmeidet szavak nélkül is! A haragot is! Kiváló terep erre a szomatodráma. (Erről itt olvashatsz.)
• Higgy az értékeidben és a tehetségeidben! Kinek kellene Benned hinni? Fontos, hogy tudatosan építs magad köré inspiráló és támogató kapcsolatokat, de egyik sem helyettesítheti az önmagadon való munkát!
• Alkoss! Mi lenne, ha elkezdenél adni és létrehozni dolgokat? Mit veszítenél, ha elfogadva a veszteségeket és a hiányokat, beindítanál egy "építkezést"?

Amikor alkotok, önmagamat is konstruálom!  

• Tanulj! Nem lehetséges, hogy az egyedüllét kiváló alkalom arra, hogy befejezz egy iskolát vagy végre valamilyen régi vágyadat megvalósítsd?
• Nevess! Játssz! Sportolj! A "lerágott csontokon" való kesergés helyett szeresd magad olyan módon, amely a testedet és a lelkedet erősíti!  
• Ünnepelj! Amit tudsz, ünnepelj meg! Szervezd meg és főzd végig az első nagycsaládi ebédeteket! 
• Utazz! Egyedül lehetséges ez? Ha már hallottál az egyágyas felárról és belátod, hogy új energiák nélkül nem lehet sem az elfogadásban, sem a kiállásban előrelépned, akkor igen!
• Imádkozz! Meditálj! A spiritualitás valamilyen szintjére mindenkinek szüksége van. Ha nem tudsz másfelé nézni, mert mindenfelől falakat érzel, "felfelé" még tekinthetsz!
• Tervezz! Milyen céljaid vannak az idei évre, jövőre és öt évvel későbbre? Kinek kellene tudnia, hogy mi Neked a jó?
• Kérj segítséget! A tanult tehetetlenség és a gyermekkori traumák neurofiziológiai változásai miatt nem minden csak akarat kérdése! Ha valami nem megy egyedül, lehet információkat gyűjtened és persze szakemberhez fordulnod.

Amit nem osztasz meg, az nem lehet a Tiéd!

Sok évvel ezelőtt, a keresztfiaim édesanyja megjegyezte az egyik közös ismerősünkkel kapcsolatosan, aki fájdalmat okozott nekem, hogy az embert az utolsó útjára - a temetőben - üres szatyorral tolják ki. Tanácsolta, hogy engedjem el a sértést és inkább az örömet válasszam. Megértettem az üzenetet. Ha ezt az igazságot Te is közel engeded a szívedhez, akkor magától nyílsz meg a szeretet felé!

Mit oszthatsz meg? Tulajdonképpen bármit, amivel rendelkezel. Helyesebben csupán azt, amid van és azzal, aki nyitott rá! Bárcsak felidéznéd magadban, hogy milyen jó érzés ajándékozóvá válni és megajándékozva lenni! A hiteles önmagad adása különben a legnagyobb adomány a világodnak!

Amikor leülök a feleségem mellé a kanapéra, és húsz percen át csak rá figyelek, ő pedig rám, húszpercnyi életet ajándékozunk egymásnak. Az a húsz perc sosem tér vissza; időnk megosztása életünk megosztását jelenti, és a szeretet üzenetét közvetíti. (Gary Chapman)

Arra nézz, ami van! Azt oszd meg, ami elérhető! Tudom, hogy ez egy nehéz feladat, sőt a származási családodra visszanézve merőben új is lehet, de idővel egyre könnyebb és élvezetesebb! 

Ne félj élni! És kérlek, mondd ezt el nekem is néhányszor!

https://www.instagram.com/dr.domjan

https://vm.tiktok.com/ZMR2J3pxD/

https://drdomjan.blog.hu

https://drdomjan.hu