Önzetlenségből jeles

2019. október 11. - Dr. Domján Mihály

A napokban, több száz kilométerre az otthonomtól megálltam kocsival egy kisboltnál. Ásványvizet szerettem volna venni. Szokásomhoz híven, próbáltam kedves lenni az eladóval, majd dolgom végeztével kifelé vettem az irányt. Már az ajtóban voltam, amikor felfigyeltem egy szép, "nagymamás" ajándékra. Azt éreztem, hogy ezt most nem szabad itt hagynom, így visszamentem kifizetni. Az ajándéktárgy tetszetőségét meg is jegyeztem az árusnak. Ezt követően jókedvűen szálltam vissza a nemrég szervizelt kocsiba. Automatikusan ráadtam a gyújtást, de hoppá, nem indult el. Próbálkoztam újból, de akkor sem "nyert". Párszor eljátszottam még ezzel, azonban életet nem sikerült lehelnem belé. Lehúztam közben az ablakokat, hogy egy kis levegő bejöhessen. Napon álltam ugyanis, és csorgott rólam a víz. A gyújtással tovább próbálkoztam, de akkor sem ment. Erre kijött az eladó és segítően megnézte, hogy mi történik velem. Adott ötleteket. Felnyitottuk a motorháztetőt. Ellenőriztük a motorolajt. Minden rendben volt. Nem volt mit tenni, elővettem a szervízkönyvet, majd visszaültem és tovább próbálkoztam a gyújtással. A boltos ezalatt bement az üzletbe. Nekem pedig eszembe jutott a testvérem, és felhívtam tanácsért. Nem tudtunk közösen dűlőre jutni.

Mindeközben az eladó elkezdett a kereskedésben érdeklődni afelől, hogy a betérők közül tudna-e nekem valaki segíteni. Ez csak utóbb derült ki. Egy fiatalember rögtön felajánlkozott és "megszemlézett" engem, amint éppen próbálgatom "újraéleszteni" a kocsit. Magamban egyébként nyugodt voltam. Átfutott bennem, hogy nem kell sietnem, úgyhogy valahogyan majd lesz. Próbáltam a neten is nézelődni, hogy vajon Dunántúlon hol lehet a Honda szervíz... Nem jutottam előrébb - szerencsére. A srác diagnosztizálta, hogy az akkumulátorommal van a baj, azt kell kicserélnem. Hát, a Legón kívül máshogyan nem szereltem eddig autót - kegyelemből most sem lett rá szükségem.

Gyorsítok a történeten. A boltból "megismert" segítőkész fiatalember felhívta az egyik barátját, aki odajött a kocsijával. A kedves eladótól kapott kábellel pedig meg lett bikázva a verdám. A srácot ezután elvittem először az otthonába - szerszámokért. Később megvettük a Bárdi autósboltban az akkumulátort - kedvezményesen. Bár az aksi körül volt valamilyen probléma, de azt egy másik értékesítő szerencsésen megoldotta. Ezután kimentünk a parkolóba és a fiatalember kicserélte az akkumulátort. Nagyon profi volt! Később hazavittem. Megköszöntem a pártfogását. Adtam neki pénzt. Azt mondta erre, hogy így nem tudja ajándéknak tekinteni a tettét. Erre azt válaszoltam, hogy nyugodtan tekintse annak, mert az önzetlenségét így élem meg, illetve ő is hagyja, hogy adhassak neki. Szóba került köztünk az a szemlélet is, hogy amit adunk, azt kapjuk vissza. Egyetértettünk. Megemlítette még, hogy a múltban más ugyanúgy segített rajta, ahogyan azt most velem tette. Nagyon hálás voltam neki. Közben az otthonához értünk és elbúcsúztunk. Mielőtt folytattam volna az utamat, visszamentem a kisboltba és megköszöntem az eladónak a segítségét. Ő sem akart semmit elfogadni. Remélem, hogy lesz olyan alkalma, amit majd a finom borral meg fog tudni koronázni. Miután pedig véget ért a "túrám", beszálltam a kocsiba és hálatelt szívvel elhajtottam. Békét és egységet éreztem...

Pár napra rá - Kecskeméten az utcán - ráköszöntem egy régi kliensemre. Megkérdeztem, hogy mi van vele. Akkor megint nem siettem, így pár mondatot tudtunk váltani. Kedves volt velem. Boldog emberré vált. Végszóként a következőt mondta:

"Élni jó!"

Azt gondolom, hogy ebben a "manifesztálódott" vágyban minden benne foglaltatik.

Az aksis sztorimról még annyit, hogy van, amikor az ember az adott szituációjának nem a kiszolgáltatottságát látja meg, hanem önbizalommal a dolgok "áramlását", benne pedig önmaga elfogadottságát. Azt a hitet, hogy számítok és bízhatok. Talán ezek az élet leggyógyítóbb pillanatai. Köszönöm, hogy mindez Sárváron megtörténhetett velem!