Húsvét előtt szerettem volna még egy blogbejegyzést írni. Kerestem a témát, majd az talált meg az egyik kedves kliensemen keresztül. Ekkor döntöttem el, hogy egy olyan kérdéskört veszek elő, amelyet inkább elméleti, mintsem tapasztalati oldalról szoktak megközelíteni.
Hol van Isten a bajban?
Emlékszem arra, hogy hosszú éveken keresztül mástól vártam a választ, ugyanakkor arra is, milyen feleleteket kaptam. Ilyen volt például, hogy "Isten tud a dolgaidról." Őszintén le kell, hogy írjam: ettől nem lettem nyugodtabb. Ahogyan az sem hozott gyümölcsöt, sőt, inkább bűntudatot és szégyent "termelt", mint például imádkozzak többet, tartsam be jobban a törvényeket, várjam az Úr szabadítását, vagy hogy lássam be, milyen sokszor le van az írva a Bibliában, hogy ne féljek...
Azt gondolom, hogy a választ az kaphatja meg, aki elég bátor magától az Istentől kérdezni. Miért hagytál el? Miért vagyok egyedül? Rendkívül bátor cselekedet a szenvedésben nyitott szívvel benne lenni, ugyanakkor az "aki keres, az talál" igazság mentén tenni a dolgunkat.
Hol van Isten a bajban?
Nálam az egyik barátom életének az alakuláskor éreztem azt, hogy elpusztulok. Annyira mélyen érintett a kiszolgáltatottsága, a fájdalma, hogy magamtól tettem fel ezt a kérdést Istennek. Az is felmerült bennem, hogy nincs is. Majd volt erőm, kellő támasztó zónám és önismeretem ahhoz, hogy kivárjak. Idővel így láttam rá arra, ahogyan a másik szélsőséges helyzete rárímel az egyik korábbi traumámra. Egy feldolgozatlanra. Lélekben tehát egyszer csak kettő fájdalomba kerültem. Ekkor még erősebben tettem fel a kérdést Istennek, hogy anno hol volt és most hol van. Hogyan engedhetted ezt meg?
Mivel olyan ember vagyok, aki megy a dolgok után, így most sem hagytam el magamat. ("Segíts magadon és Isten is megsegít.") Rendszeresen szoktam nézni YouTube-ra feltöltött videókat. Nagy kedvencem Joyce Meyer. Kivételesen azonban ebben az időszakban Csókay András orvosprofesszor jutott az eszembe. Az egyik előadásában a következő hangzott el a Veronai buszbalesettel kapcsolatosan: "Jézus ott volt a buszon." Teljesen ledöbbentem a mondatán és nem hagyott nyugodni. Másnap vagy harmadnap visszahallgattam, hogy jól értettem-e. És ekkor kezdetét vette a lelki "utazásom". Hagytam, hogy a Szentlélek vezessen. Bevillant bennem, hogyha Jézus ott volt a buszon, akkor anno velem is együtt volt a traumámkor, ahogyan most a barátommal. Majd teltek a napok. Dolgoztam, imádkoztam és a képzelőerőmet használva szemlélődésbe kezdtem. Elmerengten tehát a saját traumatikus szituációmon. Elképzeltem, ahogyan abban Isten jelen van. Hagytam, hogy ezzel a belső képpel bármikor, bármi megtörténhessen. Később azután megtalált a kegyelem. Olyan volt, mint amikor a kulcs a zárban elfordul. Átéltem a szívemben, hogy Isten velem együtt szenvedett. Béke tört fel bennem. Elcsodálkoztam azon, hogy Isten együttérző volt velem és most is az. Később folytattam a szemlélődés útját. Újból segítségül hívtam ehhez a Jézus-imát. Idővel a belső képemben újabb változások jöttek létre. A figyelmem elkezdett a traumát nekem okozó személyre odaterelődni. Egyik hívő kolléganőm segítségével láttam rá arra, hogy az illető (az agresszor) nem "rossz" volt velem - minden nézőpont kérdése -, hanem ő szintén szenvedett és Jézus vele is együttérzett. Talán ez okozta a legnagyobb megdöbbenésemet. A szemlélődést ezután persze tovább folytattam és újabbnál újabb rétegekhez értem a megbocsátásban...
Talán felmerülhet az az Olvasóban, hogy Isten együttérző (empatikus) oldaláról miért hallott kevesebbet. Miért inkább a törvényeskedő, büntető, ítélkező, kirekesztő attitűd dominál számos keresztény "csatornán", mintsem az elfogadás?
Azt gondolom, hogy egyszerűbb a vallásosság mögé elbújni vagy a csodavárásba beleragadni, mint a sebezhetőséget őszintén beismerni. Bárki, aki egyébként követi a lelkiismeretének a szavát, keresi a szeretet és teszi a dolgát, az Istent követi, Istent keresi és Isten országát építi. Ehhez nem kell kereszténynek lenni, ahogyan az üdvözüléshez sem...
A szeretet az együttérzésben, a jelenlétben és az odafigyelésben ugyanúgy benne van, mint a cselekedetekben.
Hogyan állhatok ahhoz, ha a másik ember az életemben rengeteg fájdalmat okoz?
Közösen szakemberhez fordulhatunk, ahogyan tehetek azért, hogy próbáljam megérteni (ok-okozat). Ugyanakkor dolgokkal konfrontálhatom, adott helyzetben nemet mondhatok neki, kérdéseket és kéréseket fogalmazhatok meg az irányába, határozottabbá válhatok vagy akár nagyobb távolságot állíthatok be. Számtalanszor az segít, ha a másik megmentése helyett a saját kapcsolatrendszeremet és az örömeimet építem. Tudatosítom az erőforrásaimat és nyitok, alkotok, adok.
A folytatásban szeretném a sort egy szemlélődéssel - imádsággal - tovább vinni. (Segítségül fel lehet hozzá használni a bejegyzés legvégén található verset és zenét.)
1. Imádságban megkérem Jézust, hogy "adja nekem" a látását. Engedje meg nekem, hogy úgy nézhessem a másikat, ahogyan Ő néz rá. Megkérem, hogy adja nekem az együttérzését. A képzelőerőmet segítségül hívva elképzelem tehát, ahogyan az Úr bennem él - miközben pedig a Jézus-imát ismételgetem. Hittel tehát hagyom, hogy Jézus bennem akárhogyan működhessen. Pár hónapnyi gyakorlás után összegzem a tapasztalatokat.
2. Imádkozhatok azért, hogy a másikban Isten arra menjen, amerre menni akar. Ez azt jelenti, hogy hiszem, hogy az Úr ott él a másikban. A képzelőerőmön keresztül látom őket együtt ("egymásban") és közben ismételgetem magamban a Jézus-imát. Hittel tehát megkérem Jézust, hogy arra menjen a másikban és azt tegyen benne, amit akar. Pár hónapnyi gyakorlás után ugyancsak összegzem a tapasztalatokat.
3. A képzelőerőmön keresztül egy kört alkotok. Benne van Jézus, a másik és én. Elfogadom, hogy mindkettőnkkel együtt érez, egyformán fontosak vagyunk a számára és hogy képes mindenkinek a maga útját megmutatni. A Jézus-imát újból ismételgetem magamban. Ez a kör - fogjuk egymás kezét - azután idővel elkezd magától bővülni. Egyre több személynek - fájdalmat okozónak és a többieknek - meg lesz benne a helye...
4. A megbocsátás akarati döntés. Nem a másiknak teszünk szívességet, hanem magunkat szabadítjuk meg a gyűlölet méregétől. Részletesen írtam erről a Megbocsátom Neked, hogy megbántottál!; az El nem engedett exek és az El nem küldött levelek című blogbejegyzésekben.
Akit a legkevésbé szeretünk, annyira tudunk bárki mást is szeretni - önmagunkkal együtt. (Regina Collins)
Befejezésül még kettő gondolat. Egy lelkigyakorlaton azt tanította Jácinta nővér, hogy amit odaadunk Istenek, azt szeretni fogja.
Mindezek mellett azt szintén észbe lehet tartani, hogy Isten leginkább akkor lép be az életünkbe, ha behívjuk Őt.
Talán nem lehet annál szebb Húsvétunk, mintha azt döntjük, hogy Istennek adjuk (bízzuk) magunkat, a környezetünket és a családunkat. Ez egyébként maga a megtérés - röviden és sallangmentesen. Minden egyes nap ezt az elültetett "magot" erősíthetjük meg a halálunkig. A megtérés tehát egy folyamat - egy konkrét kezdőponttól (dátumtól) indítva. Lehet erről itt (Emmausz Közösség) és itt (Pál Feri atya) olvasni, illetve a rövid szövege:
"Úr Jézus Krisztus köszönöm, hogy szeretetből meghaltál értem és megváltottál. Megnyitom Előtted a szívem és kérlek, hogy lépj be rajta most. Bocsásd meg a bűneimet és a Véred által moss tisztára. Elfogadlak életem egyetlen urának és átadom Neked életem teljes vezetését. Jöjj Szentlélek és tölts be teljesen. Köszönöm Uram, hogy velünk maradtál. Amen"
Zárásként jöjjön egy kérdés Joyce Meyertől:
Képesek lennénk-e akkor is Istent dicsőíteni és Hozzá imádkozni, ha ezentúl sohasem hallgatná meg a kéréseinket?
Ezekkel a gondolatokkal kívánok reményt és Áldott Húsvétot! És köszönöm, ha valahogyan támogatja a blogomat.
Dr. Domján Mihály
https://www.instagram.com/dr.domjan
www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi blogbejegyzéseket ajánlom:
- Hittel minden a javadra válik
- Halálfélelem helyett életszeretet
- A családod sorsa tovább él, benned is
- Megbocsátom Neked, hogy megbántottál
- Szemlélődő ima a mindennapokban (Jézus-ima)
- Off-road zarándoklat
Egyvalamit tudtam: akármit is éltem át, és még akármi is vár rám, sosem leszek egyedül. Isten mindig mellettem áll. (Malála Júszafzai)
Gondolj az összes dologra, amit szeretsz! Akkor megtudod, mi Isten. (Az ifjú pápa c. film)
Jó néhányan azt hiszik, hogy minden Istenen és a körülményeken múlik. Istentől várják a változást, így aztán nem fejlődik sem a személyiségük, sem a hitük. Fontos az elhatározás, az aktív hozzáállás. Isten mellettünk van, támaszkodhatunk rá, de nem lép helyettünk. (Sterczer Hilda)
Mindaz, ami érték bennem, amire büszke vagyok, amitől bármennyire is érdekes vagyok, az leginkább annak köszönhető, hogy megcsillan bennem Isten. (Pásztor Anna)
Isten sosem vall kudarcot. (Mohamedou Ould Slahi)
Élj úgy, hogy meglepetésekre számítasz - Isten ugyanis sok meglepetést tartogat számodra! (Bob Gass)
Reményik Sándor
Istenarc
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.
(Képek forrása: saját és pixabay.com)
