Mindenki csak a sikerről és az odavezető útról beszél, de mi van azokkal, akik a csúcsra jutva azt veszik magukon észre, hogy pl. szoronganak? Mennyire ellentmondásos helyzet ez, hiszen a vezetőtől elvárt határozottságtól és motiváltságtól messze áll a gyengeség bárminemű felvállalása. Az elmúlt, lassan 20 évben számos menedzseri székben ülő személynek tudtam pszichológusként segíteni. Tapasztalataimból egy sorozatot indítok el. Első körben a munkahelyi túlazonosulásról fogok írni. Ez egy olyan rejtett motívum, amellyel az üzleti pszichológia területén a legtöbbször találkozom.

A munka világában a kezdeti lelkesedés egyfajta idealisztikus elvárásokat és túlazonosulást jelent.  

Teljesen természetes, mi több a sikerre vezető út attitűdje, hogy az ember azonosul a szakmájával. Kíváncsiságával beleveti magát a munkájába és élvezi azt. Mindez persze nem egy lineáris ösvény, de idővel az elhivatottság és a szorgalom meghozza a gyümölcsét. A piac pedig "beárazza" a lelkes hozzáállást és a tehetséget!

Egyes rátermett emberek azonban "túlnyomják" a kezdeti azonosulást, nem véve észre, hogy például a rutin, a kudarcok adta edzettség és a kiépült kapcsolatrendszer megengedné számukra a "lazább", sőt magabiztosabb hozzáállást. A profi, az hibázhat!

Az előző "feloldó" mondattal a szakmájával és/vagy cégével túlazonosuló vezetők egyáltalán nem tudnak mit kezdeni. Mindent el tudnak képzelni, csak a hibázás lehetőségét nem. Már pedig ők is emberek és tapasztalatom szerint igen kiválóak. Többjüket megismerve írhatom, hogy a családjaikban ugyancsak szerepet vállalnak és becsülettel több színtéren jelen vannak. Az otthonaikban azonban szintén inkább az érzelmi "védekezés" jellemző rájuk, mint az élet élvezete. 

Pszichológusi segítséggel persze meg lehet azt a dinamikát fejteni, ami a túlazonosulás mögött áll. Sokszor azok a múltból hozott félelmek állják útját a "lazításnak", hogy pl. nem vagyok elég jó, kevés vagyok, illetve nem számíthatok másokra. A meg nem becsültség és a bizalmatlanság szintén lehet transzgenerációs örökség. Idővel viszont megérthetővé válik a saját életút, ránézhetővé a fájdalmak elkerülésére "kidolgozott" védekezésrendszer és elérhetővé az emberi kapcsolatok eddig meg nem élt örömforrásai. A bizalom szintén új értelmet nyer. A beszélgetések végére - mindezekkel párhuzamosan - megengedhetővé válik a hibázás, a gyengeség és a kiszolgáltatottság érzése anélkül, hogy a személy sérülne. Ide, erre a pontra pontosan azok jutnak el, akik korábban a munka világában is merték a innovációt, a bátorságot és a elszántságot megélni! Ahogyan tehát az egyik területen sikerre vitték az életüket  - a cégükkel együtt - , úgy ezt az önszeretet és az önelfogadás dimenziójában szintén meg tudják lépni!

Mit jelent a túlazonosulás? Hogyan jelentkezik ez? Vannak olyan vezetők, akik nem tudatosan, hanem észrevétlenül önmagukat a cégükkel azonosítják. Akaratuk ellenére azt érzik, hogy pl. "Én vagyok a Coca-Cola!" Ezt persze most nagyon kisarkosítottam. Könnyebb a túlazonosulást úgy leírni, mint amikor valaki indokolatlanul meg akarja a cégét "menteni" - miközben erre nincs is szükség, hiszen az jól működik. 

Ha tulajdonosként tekintenék a rejtett túlazonosulással küzdő beosztottjaimra, akkor egyrészről örülhetnék a perfekcionista, éjt-nappalt bent dolgozó személyeknek. Másrészről pedig a felmerülő szorongás miatt - ami ilyen helyzetben nem válogat, hanem van - elgondolkoznék, nem-e csökken a másik kreativitása és rugalmassága, sőt a folyamat végén az elköteleződése, ha nem adok számukra segítséget? A folyamat sajnálatos legvége a kiégés, aminek korábbi lépcsőinél persze a folyamat megfordítható.

Szinte mindegyik kliensem a konzultációink végére megtalálta a munkájához a jókedvét és a frissességét. Mindezekkel párhuzamosan normalizálták (csökkentették) az óraszámukat és többet szántak az egyéni, baráti, valamint családi rekreációira. Mi változott még meg? A helyetteseikre valóságban elkezdték rábízni (delegálni) a megfelelő feladatokat és a lényeg, hogy nekiláttak végre nyíltabban kommunikálni. Itt elsősorban az érzések szintjére, az emberi szükségletekre, valamint a kérdések feltevésére gondolok. Azt a tézist pedig mindannyian el szokták tőlem fogadni, hogy a szorongás konfrontáció nélkül nem tud megszűnni! 

Tisztában vagyok azzal, hogy az előző mondatommal gyorsan "elintéztem" a szorongáscsökkentést. Természetesen számos egyéb módszert be szoktam vetni a cél érdekében, de tapasztalom, hogy a konfrontáció megtanulása nem megkerülhető. Önmagunk felvállalásának elsajátítása mindig izgalmas kihívás!      

A blog végén négy kérdéssel zárnám a gondolataimat - nemcsak a vezetőkhöz szólva:

• Mi veszítenél, ha "csak" tennéd a dolgod, de nem akarnád a cégeteket megmenteni?
• Ki vagy Te? Maga a vállalkozás, vagy ott "csupán" a feladatait ellátó vezető?
• Milyen arányban áll a meghittség és a munka az életedben? Elégedett vagy vele?
• Milyen ítélet van Benned a semmittevéssel kapcsolatosan? Lenne kedved kipróbálni?

Azzal az attitűddel, amellyel csúcsra jutottál, képes vagy - ha kell, akkor kis segítséggel -  a szerepeidet letisztázni és az önszeretet terén ugyancsak kibontakozni!

Dr. Domján Mihály

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.drdomjan.hu 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:

• 9+1 lépés az önbizalomhoz
• A cégen belüli kulcsemberek megtartása
• A szabadság 'tánca' a kockázatvállalás - könyvajánló
• A legegyszerűbb "méregtelenítő" eszközöd a hálaadás
• Gyógyulás az elfogadás által

(Képek forrása: https://pixabay.com)

Páran amiatt fordulnak hozzám, mert félnek attól - pontosabban azt vizionálják -, hogy majd valami rossz fog velük (vagy az egyik családtagjukkal/munkájukkal) történni. Egyes esetekben a jövőtől való aggódás olyan méreteket tud ölteni, hogy annak már a mindennapi életvitel látja a kárát.

Érdemes ezekben a helyzetekben pár szempontra rámutatni. Az első, hogy pl. az egyik szerettünk iránti fokozott, indokolatlan és görcsös aggódás mögött önmagunk féltése állhat. Ezt a szituációt a “Mi lesz velem?” ki nem mondott "Egós" kérdése tökéletesen tudja tükrözni. A másokért érzett alaptalan nyugtalanságunk mögött tehát a saját önzésünk is megbújhat.  

A következő pont az arra való ránézés, hogy fokozott aggódás esetén egy le nem zárt, esetleg meg nem gyászolt múlt ugyancsak okozhatja a zavart. Ha leegyszerűsítem ez utóbbit, akkor egyesek a múlt fájdalmában élve aggódnak a jövőtől. Így gyakorlatilag a jelen megélése harmadrangúvá és értéktelenné válik a számukra. “Ugyan miben segítene az nekem, ha megtanulnám egy baráti kávézást értékelni? Számít valamit is a biztatás, a megértés vagy egy ölelés?”

Az a válaszom, hogy rengeteget! Hiszen ilyenkor arra lehet ráérezni, hogy nem vagyok egyedül. A nehézségeim ellenére szeretnek. “Piszkosan” ugyanúgy fogják a kezem, mint előtte, és hogy a mosoly - az egymással való törődés mellett - az igazi “gyógyszer”. 

Saját életemben a másokért érzett aggodalmam akkor tudott drasztikusan lecsökkenni, miután rádöbbentem arra, hogy szeretni csak ma tudok. Most! A ráeszmélésem nem görcsösséget adott, hanem lehetőséget és szabadságot arra, hogy a jelenben tudatosan tegyem a dolgom. Van, amikor ez konkrét cselekedetekben nyilvánul meg pl. Pavlova torta sütése, máskor pedig "csupán" a figyelmem és az együttérzésem "eszközeivel" élek.     

Az aggódás kezdete a hit vége; és az igazi hit kezdete az aggódás vége. (George Müller)

Az aggodalom újabb erős "ellenszere" az önbizalom és az embertársainkra való ráhagyatkozás képessége. Ez utóbbi azt jelenti, hogy kiadva a kezedből a kontrollt, rábízod magad pl. egy repülőgépen ülve a pilótákra és a masinát megtervező mérnökökre. Másik helyzetben az aggodalmaid ellenére mégis kimozdulsz otthonról és bízol abban, hogy van pl. a járókelőkben jóság és segítőkészség. Néha a bizalmat tehát meg kell előlegezned, hogy esélyt adhass a jónak! Azzal ugyancsak tisztában vagyok, hogy egyes esetekben ehhez pszichológussal (és pszichiáterrel) folytatott hosszabb együttműködés szükséges.   

Az aggodalom következő orvossága az alkotókedv. Mit veszítenél, ha felszínre engednéd a vágyaidat? Sőt, közülük egyet kiválasztanál, majd pedig azt kitartóan véghez vinnéd? Mi történne Veled, ha az aggódásaid közepette mégis mernéd a figyelmeddel az alkotóerődet "táplálni"? Ha valamihez, akkor ehhez kell a relaxáció, a meditáció és az imádkozás ajándéka!

Még mielőtt utópisztikusnak tűnnének a gondolataim, az a véleményem, hogy az aggodalom valahol az emberi lét természetes velejárója. Félni szabad! Az azonban nem mindegy, hogy megtanulod-e az érzéseidet szavakkal kifejezni (megosztani) és ezáltal "napfényre" juttatni, vagy hagyod magadban lúgként marni! 

Nem tudsz addig boldog lenni, amíg nincsenek boldog gondolataid!

Ezt az egyszerű megállapítást, ha úgy látod, nyomtasd ki vagy írd ki kis cetlire, és tedd bele a pénztárcádba, esetleg helyezd el az asztalodon. Nálam a konyhában és a fürdőszobatükrön vannak a post-it megerősítő mondatok. Sokat segítenek!

Hidd el, szoktam aggódni, magamat és mást is félteni. Ezek a helyzetek azonban már nem indokok arra, hogy ne higgyek abban: az élet valahogyan a "happy end" felé megy!  

www.drdomjan.blog.hu

www.drdomjan.hu

#mind&spirit, #aggódás, #alkotóerő, #bizalom

(Képek forrása: https://pixabay.com)

Nemrégen kezdtem el tanulni egy idehaza még kevésbé ismert pszichológiai, ún. módszerspecifikus képzést. Sokáig azonban - annak újszerűsége miatt - csak távolról tudtam az EMDR-t szemlélni. Több kollégát meginterjúvoltam, mire beadtam a derekam. Érdekelt, hogy valóban igaz lehet-e az, amelyet a kutatók állítanak, miszerint a két testfelünk váltakozó ingerlése pozitív hatással bír a traumatikus élmények feldolgozásában. Mivel a módszer elmélete önismerettel lett testközelbe hozva, így gyorsan kiderült az a számomra, hogy a "technika" hatékonyan működik. Ennek ellenére maradt bennem némi bizonytalanság, amit azonban egy szerencsés "véletlen" feloldott. Ez inspirálta a blogbejegyzésemet. 

Időnként szükséges erősen fogni a kormányt, és vinni egyértelműen egy irányba a csónakot, időnként meg jó elengedni az irányítást és hagyni, hogy a víz egyik vagy másik partra sodorjon. Mert azt is lehet élvezni, amikor jönnek sorra a véletlenek. (Bereczki Zoltán)

Jöjjön először pár gondolat a lazítás könnyen elérhető módjairól! A kikapcsolódás számos formájával megtanultam már az életemben tudatosan élni. Számos feszültség éri az embert, így nem kétséges, hogy annak csökkentését a mindennapi életbe szükséges beépítenie. A mozgás öröme, a természetközelség, az érintés, a zene, a termálfürdőzés, a szaunázás, az időben való lefekvés, a könnyebben emészthető ételek fogyasztása, a nevetés, a baráti "világmegváltó" beszélgetések, az olvasás, az éneklés, a relaxálás, a házi kedvencekkel töltött idő, a társasjátékozás, a filmek, a meditáció, a családi főzőcskék, az imádkozás mind-mind támogatják az egészséges mentálhigiénét. Ezek közé nekem - évek óta - a masszázsok szintén idetartoznak. Egyszerűen szeretek "elnyúlni" és hagyni magam "dögönyözni".

Nemrég egy olyan helyen voltam, ahol többfajta masszázsból tudtam választani. Kis hezitálás után az ayurvédikust választottam. Korábban voltam már ilyenen, de sohasem figyeltem a mozdulatokra. Még mielőtt az Abhyanga masszázsról írnék pár szót, röviden az  EMDR (Eye Movement Desensitization and Reprocessing) lényege következik. Idővel ki is fog derülni, hogy miért!

Ez a pszichoterápiás módszer újból csak egy véletlennek köszönhető. Dr. Francine Shapiro - amerikai pszichológusnő - séta közben szorongó gondolatokkal küzdött. A hölgy észrevette magán, miután szemei spontán módon ide-oda mozdultak, gondolatainak negatív érzelmi töltete jelentősen csökkenni kezdett. A későbbi pszichológiai kísérletekben néhány vietnami háborús veterán is részt vett, akik akkor már hosszú ideje kezelés alatt álltak PTSD (poszttraumatikus stressz szindróma) miatt. Úgy tűnt, amikor arra kérték őket, idézzenek fel egy lelkileg nehéz esemény emlékét, s eközben szemüket ide-oda mozgassák, könnyebb volt visszagondolniuk a történtekre.

Az EMDR 30 év leforgása alatt teljes értékű terápiás módszerré vált. A trauma feldolgozása során a kliens nem „kibeszéli” a problémáit, mint egy klasszikus pszichológusi beszélgetés során - emiatt gyökerében forradalmi a módszer -, hanem felidézi a traumatikus eseményt képpel, érzelmekkel és testérzetekkel együtt, majd a terapeuta kétoldali ingereket ad. Történhet ez például úgy, hogy a kliens szemeivel követi a pszichológus ujjait, aki a kezét szemmagasságban jobbra-balra gyorsan mozgatja. Fülbe adott hang-, illetve kézen és lábon adott érintéses ingerekkel is hasonló hatást lehet elérni. Az ingerlési sorozatok alatt a terapeuta folyamatosan figyel és kérdezi a klienst az átélt élményekről. A feldolgozás végén a páciens a korábbi megterhelő emlékek helyett  megkönnyebbülést hozó érzéseket élhet át (lsd. ezt az angol nyelvű videót). A korábbi zavaró emlékek így már helyesen épülnek be a többi feldolgozott emlék közé és elveszítik zavaró jellegüket.  

Az EMDR rövid bemutatása után lássuk csak, hogy jön ez össze az Ayurvédával! Az Abhyanga masszázs, amelyet nemrég kipróbálhattam és üdítően hatott rám, pár elemében használja azt a technikát, amelyet a modern tudomány a kezünkbe ad. Megérintett, hogy 3000 évvel ezelőtt ösztönösen vagy ki tudja hogyan, "beletették" a masszázsba a két testoldal váltakozó masszázsát. Konkrétan ez azt jelenti, hogy pl. a jobb bokámtól elindult a dinamikus, nyomás jellegű masszírozás, amely először végighaladt a jobb oldalamon a mellkasomig, majd gyorsan "áttért" a bal oldalra és ott folytatódott. Többször voltak a  masszőrnek olyan mozdulatai, amelyek a két testfelet "összekötötték".

Bár tudom, hogy ez előző élményeim teljesen szubjektívek, mégis ott, a masszőr keze alatt jött létre bennem az az összecsengés és "kapcsolódás", aminek a következtében be tudtam az EMDR-t fogadni. Lehetséges, hogy ez a pillanat masszázs nélkül is megtörtént volna, de a szerencsés véletlenek már csak ilyenek: segítenek. A legújabb dolgokról pedig újfent kiderültek, hogy mindvégig velünk voltak!

A véletlenek célja az, hogy előrehajtsanak bennünket sorsunk kiteljesítése felé. (James Redfield)

Szeretem a véletleneket!

https://emdr.hu

#mind&spirit, #EMDR, #Ayurvéda

(Kép forrása: https://pixabay.com)

Karácsony előtt - "vakon" - 6 példányt rendeltem ebből a könyvből. Tettem ezt azért is, mert évekkel korábban a szerzőről elgondolkodtató cikket olvastam, illetve az egyik kedves hölgy ismerősöm olyan interjút látott az íróval, amit többször megnézett a szívhez szóló tartalma miatt. 

Egy héttel az ünnep előtt kaptam az SMS-t és az e-mailt, hogy mehetek a postára a könyvekért. Nagyon örültem, hogy alig kellett várnom rájuk. A "csavar" az átvételkor jött. Megkérdezték tőlem, hogy valamilyen folyékony anyagot rendeltem-e, mert csöpög a csomag. Kiderült, hogy bár postán maradó volt a küldemény, mégis elázott. A hat könyvből négyet tudtam elhozni, kettő, köztük a sajátom, a reklamáció miatt ott maradt. (Ezúton is köszönöm a postán dolgozó hölgyeknek a segítséget és a korrektséget.) Elengedtem tehát a magamnak vett példányt, és hittem benne, hogy valahogyan majd egy újabb szembe fog velem jönni.

Csupán egy napra rá, hogy elfogadtam az átmeneti "veszteségemet", ajándékba megkaptam a könyvet attól a női barátomtól, aki az interjút látta a szerzővel. Ekkor azt éreztem, hogy se az eső, se a karácsonyi rohanás nem fogott ki rajtunk, sőt: "A döntés" engem is akar. Ennek élményét szeretném most megosztani.

... mindannyian rendelkezünk azzal a képességgel, hogy magunkévá tegyünk egy olyan szemléletmódot, amely lehetővé teszi, hogy áldozat helyett olyasvalakivé váljunk, aki képes virágozni. (Edith Eva Eger (2017): A döntés, Libri Kiadó, 271.o.)

Aki egy mondat után tovább szeretne kattintani, annak csak annyit üzenek: fantasztikus! Részleteiben pedig számos érzelmet megéltem. Az első 20 lap után az a vágy jelent meg bennem, hogy sohase legyen vége! "Bárcsak dupla ilyen hosszú lenne ez a könyv!" Körülbelül a 150. oldalig a szívem a torkomban dobogott. Egy kassai magyar zsidó család deportálását, majd tragikus szétszakadását lehetett nyomon követni. Auschwitz után - sajnos - számos "megálló" következik még a hölgy életében. Hazatérése után férjhez megy, majd újabb veszteségek és bátor döntéseken keresztül Amerikába kerülnek. A szabadság hazájában kezdődik azután az igazi belső harca - a megélt borzalmak feldolgozása. A második 150 oldalt nehezen tudtam olvasni, mert az érzéseim és a "tükreim" bennem is mocorogni kezdtek. A befejező száz oldalban tudtam azután megnyugodni és szembenézni a saját fájdalmaimmal. A könyv vége felé másfél órát ültem magamban és hagytam, hogy a múlt felkavart érzései és a könyv konfrontatív kérdései elcsendesítsenek. Valóban, mit is akarok? Csak imádkozni tudtam és hagyni, hogy a szívemben felvert hullámok úgy legyek, ahogyan vannak.

Dr. Eger, aki jelenleg 90 éves és Kaliforniában él, sallangmentesen, a maga "meztelen" őszinteségével bízza rá az olvasóira a gondolatait. Több évtizedes pszichológusi gyakorlata segíti őt abban, hogy nőként, feleségként, anyaként, nagymamaként és dédmamaként megélt tapasztalatai egy érett, sőt letisztult eszenciaként jelenjenek meg. Ez a könyv így több, mint elmesélés. Sokkal inkább az életigenlés mellett való tanúságtétel szava jut róla az eszembe vagy az, hogy tanítás. 

... egyszerűbb másvalamit vagy másvalakit felelőssé tenni a fájdalmunkért, mint hogy felvállaljuk a felelősséget azért, hogy nekünk kell megszüntetnünk a saját áldozattudatunkat. (310.o.)

Nehéz egy ilyen mély tartalmú és kiválóan felépített könyvről ajánlót írni. Egy részletet azonban ki szeretnék emelni. Miután Edith Eger a testvérével a náci haláltáborokból hazatért Kassára, a szerzett betegségén keresztül megismerkedett a leendő férjével. A házasságkötésen keresztüli jómódba kerülését azonban nem tudta sokáig élvezni. Csehszlovákiában ugyanúgy, mint nálunk, a II. világháború után nemsokkal, a kommunisták átvették a hatalmat. Mivel gazdagok voltak, így egy váratlan pillanatban a férjét letartóztatták. És ekkor jött az a bátor és hittel teli lépése, amelyre nem tudom, hogy képes lettem volna-e. A hölgy megfogta a gyermeküket, karjaiba vette és besétált vele, egyenesen a börtönbe. A foglárnak a szemébe nézett és rámosolygott. A hozzáállásáról a következőket írja: "Nem úgy fogom kezelni őt, mint amilyen most, hanem úgy, mint amilyen reményeim szerint tudna lenni. Úgy beszélek vele, mintha máris birtokomba lenne az, amit akarok." (180.oldal) Levette ezután a gyémántgyűrűjét és átadta neki... Béla, a férje, így tudott megszökni. Újabb fájdalmas veszteségeken keresztül képessé is váltak elhagyni az országot és kezdődtek meg velük a "tejjel-mézzel folyó Kánaán" helyett az újabb kihívás-sorozatuk Amerikában. "... a szabadságban nehezebb reményt és célt találni." (142.o.) - vallja az író.

Pszichológusként szintén sokat tanultam a könyvből. Elsőként az a tapasztalatom erősödött meg bennem, hogy segítséget adni anélkül, hogy valaki korábban ne kért volna, nem lehetséges. Amíg nem ültem a "másik oldalon", addig én sem tudtam azt a megajándékozottságot és felszabadulást megélni, majd továbbadni, mint amire a pszichológia képes.

Nagyon tetszett a szerző szakmaisága. Számtalan esetismertetés van a könyvben: az alkoholizmuson, a házassági konfliktusokon át egészen az anorexiáig. A példák - gondolom - a profi szerkesztőknek is köszönhetően finoman simulnak bele az életút taglalásába és váltják "aprópénzre" Dr. Eger integrált tudását. A "csemege" számomra a következő volt: "Dr. Rogerstől tanultam meg kettőt, a bármilyen terápiás ülésemen használt legfontosabb mondataim közül: Tehát azt mondja,... és Meséljen még." (263.o.)

A könyv a megbocsátással kapcsolatosan pedig tovább formálta bennem azt a gondolatot, hogy az sokkal inkább egy önmagammal kapcsolatos belső munka, mint egy társkapcsolati szinten megjelenő cselekedet.      

- A megbocsátás nem azt jelenti, hogy megbocsát az erőszaktevőnek azért, amit magával tett (...) Annak a résznek bocsát meg saját magában, ami áldozattá vált, és nem hibáztatja magát érte többé. Ha készen áll rá, segíthetek magát végigvezetni a szabadsághoz vezető úton. (386.o.)      

Mindezek után rátérnék arra, vajon miért lett a blogbejegyzésem címe az, ami!

Dr. Eger a saját példáján keresztül tudatosan kapcsolta össze a szabadságot - az elfogadás mellett - a kockázatvállalás szavával. Nekem egy szóban összefoglalva tulajdonképpen ezt adta a könyv. Az olvasás végén ugyanis többszörösen átgondoltam, hogy a múltban mikor és miben tudtam kockázatot vállalni. Ez reményt adott és ad most is. Megerősítette azt bennem, hogy képes vagyok dolgokra! 

Mi lenne, ha Te szintén összeírnád, hogy eddig miben tudtál sikeresen kockázatot vállalni? Ez tudna Neked hitet adni ahhoz, hogy életed azon részeiben is önmagadat, az önmegvalósításodat és az életigenlést válaszd, ahol még híján vagy velük! "... a gyógyulás nem a felépülésről, hanem a felfedezésről szól." (408.o.)

Szeretettel ajánlom ezt a könyvet a figyelmedbe! Készülj fel arra, "merülni" fogsz, hogy azután egyre több területen elfogadóbbá és kockázatot vállalóként törj előre a szeretetben!

Válhatsz felfedezővé!

"Drágám, dönthetsz úgy, hogy szabad leszel." (407.o)

 #mind&spirit, #könyvajánló

(Kép forrása: saját)

"Pavlovával" először Nigella Lawson műsorában találkoztam. Azt éreztem a tévét bámulva, hogy ezt a tortát meg kell sütnöm. Ha őszinte vagyok, akkor legszívesebben a főzőműsor stábjában vettem volna részt. No, nem a konyhamalac funkció miatt, hanem mert Nigella a képernyőn keresztül - akár tudatosan, akár ösztönösen - olyan légkört teremt, ami engem megnyugtat és feltölt. Sok rész közül, amit ismételten meg szoktam tőle nézni, ez az egyik kedvenc epizódom. 

A következő behatásra vagy egy évet várnom kellett, ez viszont már tettekre sarkallt. A másik brit hölgy, Lorraine Pascale hitette el velem, hogy itt az idő a Pavlova torta "legyártására". A weboldalán keresztül találtam meg a receptet, amit egy az egyben elkészítettem. A végeredmény a kukában landolt, de pozitívan nézve: már a cselekvésnél tartottam. Akkortájt sokat morfondíroztam, hogy megírom neki a tapasztalatomat, de inkább új receptek után kezdtem el kutatni és folytattam a kísérletezést! 

Az elmúlt években több "típust" kipróbáltam. A kihívást eleinte az jelentette, hogy a hab ne essen túlságosan össze, illetve sokáig a hőfokbeli eltérésekkel sem tudtam mit kezdeni (mindenki mást adott meg). Azt gondolom, hogy az intuícióm is segített abban, hogy a nekem szánt receptet megtaláljam. Végül Mary Berry: Desszertek című, karácsonyi ajándékba kapott klasszikusa adta meg a mostani recept alapját (38.o.), amin viszont jelentősen alakítottam. Paradox, de nem szeretem a nagyon édes dolgokat!

Az eddigi konyhai ténykedéseim között ez az egyedüli torta, ami nem egy könnyen adta meg magát, de legalább gyakorolhattam a motivációim tisztázását! 

Visszatérve "Pavlovához", az előbb felsorolt tényezők mellett az a legfőbb igazság, hogy ebből a tortából nem lehet elég nagyot sütni! Még a "morzsákért" is vetélkedés megy - élükön jómagammal. 

Hozzávalók:

- 6 tojásfehérje,

- 150 gramm finomított cukor,  

- 2 evőkanál gyenge ecet,

- 2 kávéskanál kukoricaliszt,

- egy csomag valódi vaníliás cukor,

- minimális só,

- 4 dl tejszín,

- friss gyümölcsök.

Elkészítés:

Mivel az ünnepi menüm borkrémlevessel indult, amihez a 6 tojásnak csak a sárgájára volt szükségem, így már az előző nap jött az ötlet a Pavlova tortához. Az elkészítés menete a következő: sütővel kezdünk, 140 fokra (1-es fokozatra) beállítjuk. Habverővel a tojásfehérjét felverjük. A titok talán abban van, hogy "túl kell verni", majd azután fokozatosan adjuk hozzá a cukrot, a nagyon kevés sót, az utolsó adaggal pedig az ecettel elkevert kukoricalisztet és a vaníliás cukrot. A habot egy sütőpapírral beborított tepsibe helyezzük - körkörösen. A közepe laposabb legyen. A beállított hőmérsékleten, azaz 140 fokon, egy óráig, normál módon sütjük - inkább szárítjuk. 60 perc után elzárjuk a sütőt és hagyjuk benne 120-180 percig kihűlni. Ha ezzel megvagyunk, tortatálra helyezzük. Tetejére felvert tejszínhabot helyezünk, arra pedig bármilyen friss gyümölcsöt. Mivel szeretem az áfonyát, így most ezzel készítettem. Az eredeti verzió, amelyet Anna Pavlova orosz balettművésznőről kapta a nevét, kivivel van díszítve. Forralt borban megpárolt gyümölcsökkel ugyancsak készítettem, de nekem így gusztusosabb és gyorsabb. Az alábbi fotón szereplő "példánynál" pedig érett mangót használtam.

Ausztrália és Új-Zéland egyaránt nemzeti desszertként tekint erre az édességre. Az aussie szlengben “Pav” a neve. Megértem őket, hiszen én is rokonommá fogadtam Pavlovát! Bármikor készen állok a "bevetésre": annyira gyors, egyszerű és finom ez a torta! 

Talán most kedvet csináltam Neked Pavhoz, vagy csak egy impulzust adtam ahhoz, hogy élvezd az életet!

Egy biztos: megérdemled a jó dolgokat! 

Dr. Domján Mihály

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

www.drdomjan.hu 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:

• A nagybetűs diótorta - recept
• A nagyié a legjobb - fánkrecept
• A hétköznapi családi vacsora nem csupán feladat, terápia
• A közös főzés falakat bont le -  'Gasztronómia és pszichológia' előadásunk Mautner Zsófival
• Diós bejgli forever - recept

P.S.: Köszönöm, hogy többen - Erdélyből is - visszajeleztek nemcsak erre a receptre, hanem a diós bejglimre szintén. Ami jó és elérhető, annak kár lenne ellenállni!

(Képek forrása: saját)