Egymás között

#donorcsaládok

2019. május 12. - Dr. Domján Mihály

Második alkalommal találkoztak a szervdonorok hozzátartozói Kiskunfélegyházán. Havonta egyszer azért alkotunk közösen egy "csapatot", hogy tudjanak az érintettek arról beszélgetni, ami bennük zajlik. A mostani eseményünk újból bensőséges és felszabadult volt! Bár talán a témát tekintve kevésbé gondolható rólunk, de az őszinteség mellett a humor ajándékával is bőségesen éltünk!

Miről esett szó?

Számos kérdéskört érintettünk. Szó volt - többek között - az erőforrásokról, a megerősítések fontosságáról, a másik ember támogató jelenlétének erejéről, ahogyan a családon belüli kommunikációról és a párhuzamokról.

Mit jelent ez utóbbi kifejezés, a paralelség?

Korábban írtam már arról, hogy sokszor a gyász nem csupán azt jelenti, hogy valakit elveszítve fájdalmat és szomorúságot érzek, most pedig fokról fokra megtanulok a hiányával együttélni, sőt az esetleges kölcsönös vétkeken túljutni. A gyász azt szintén előhozhatja, hogy a régmúlt szőnyeg alá söpört dolgait kézbe vegyem.

Pszichológusként számtalanszor találkozom azzal a szituációval, amikor egy veszteséggel párhuzamosan egyéb olyan "adósságok" is a felszínre "kívánkoznak", amelyek átdolgozása nélkül a gyász nem tud lezajlani.

Bizonyos helyzetekben tehát nem egyszeres, hanem többszörös belső lelki munkára hív a fájdalom!

Számtalan példát tudnék arról írni, amikor egy szakítás, válás, városváltás, betegség, jogi anomália, elbocsátás, anyagi csőd vagy éppen haláleset hogyan tárt fel múltbeli elodázott döntéseket, egyensúlytalanságokat, megfeleléseket és elhallgatott fájdalmakat.

A nehézség abban szokott állni, hogy amire az illetőnek annak idején nem volt meg az ereje, arra most hogyan tudná magában a megfelelő válaszokat megtalálni.

A nyíltság vállalása, az érzések felismerése és kimondása, néhány el nem küldött levél megírása, majd a konfrontáció választása, az emberi szükségletek (igények) megfogalmazása, új életcélok keresése, netán a nemet mondás bevezetése mind-mind segíteni tudják - egyebek mellett - a megértést és az elfogadást. Gyakran egy veszteség feldolgozásához számos elvárást és sérelmet el kell tudnunk engedni! Mire lehet még szükségünk? Barátokra, szakemberre és évekre...

Az önismeret növekedésével a többirányú megbocsátás, illetve az azonosulás - átvett értékek beépülése és továbbvitele - fogja majd az integrációt elhozni.

A csoportfoglalkozáson alaposan átbeszélgettük még az egyéni és a családi gyász egymást segítő, illetve hátráltató tényezőit. Egy későbbi bejegyzésben fogok arról részletesebben írni, hogy miért fontos az, hogy egymás támogatásában is legyenek határaink!

A mostani alkalmunkon felmerült bennünk az a gondolat: hogyan tovább. Nem a folytatás a kérdéses, hanem az, hogy mi lenne, ha nyitnánk a transzplantáltak irányába. Tisztában vagyok azzal, hogy más egy családtagot elveszíteni és más egy új eséllyel együttélni, de talán mindennemű konstruktív jelenlét és empatikus párbeszéd előrevisz.

Lehetséges, hogy ez az ötlet egyelőre nem bontódik ki, vagy majd egyszer erre egy külön találkozót szervezünk meg vidéken. Arra azonban alkalmas a blog adta keret, hogy kifejezzem a tisztelemet azért a fáradhatatlan támogatásért, amit a Magyar Szervátültetettek Szövetsége a tagjainak ad! Mindig érdeklődve figyelem a Képzett Beteg Programról, a nagyszerű sportolókról és orvosokról szóló híreket!

Mindannyiunk nevében írhatom, hogy örömmel forgatjuk és hálásan köszönjük a Szervusz újságot!

A szervdonorok hozzátartozóinak pedig azt a hiánypótló szakmai oldalt ajánlom, amely az Országos Vérellátó Szolgálat működtet. A Szervkoordinációs Iroda cikkei és hírei itt érhetőek el.