Nem szeretném megcáfolni, hogy a nagyi fánkja volt a legjobb, mert ez egyértelmű. Szívvel-lélekkel sütötte, "hegyeket" gyártott le belőlük és szinte fulladásig tömtük magunkba. Mindig finom volt. Azokat az illatokat pedig nem lehet elfelejteni, csak hálát adni értük.
Mama után szabadon következzen a saját farsangi fánkom. Már karácsonykor el szoktam kezdeni fenni a fogam erre az édességre. Alig várom, hogy a bejgli után végre ez jöjjön!
A "valódi" fánk minálunk attól az igazi, hogy frissen felvert tejszínhabbal esszük. Mivel szeretek kísérletezni, így most - 2018. februárjában - változtattam. Kíváncsi voltam arra, hogy milyen lenne diósan. Ebben a verzióban a kész fánkok felét először lekvárba nyomtam bele, majd pedig darált dióba. Sütöttem ♥ alakút is - nem véletlenül.
A fánk tésztájának elkészítése roppant egyszerű, a sütése viszont problematikás. A lényeg, hogy csak közepes lángra kell az olajat felforrósítani. Próbaképpen érdemes először egy kis "lehulló" részt beledobni. A másik sarkalatos pont, hogy a fánkokat a megfordításig fedő alatt szükséges sütni, a harmadik pedig, hogy bő olajba érdemes a kiszaggatott, közepén benyomott korongokat helyezni.
Az új pszichológusi podcast-ek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on és az Apple Podcast-on. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is.
Hozzávalók - a Magyar Konyha legjobb receptjei 1999-es kiadását alapul véve (14.o.):
- 60 dkg finomliszt,
- 3,5 dkg élesztő,
- 3,5 dl langyos tej,
- 0,5 dl rum,
- 4 evőkanál cukor,
- 4 tojás sárgája,
- 1 citrom reszelt héja és felének a leve
- 7 dkg puha vaj,
- pici só.
Az élesztőt egy dl tejbe morzsoljuk. Hozzáadunk pár evőkanál lisztet és egy kevés cukrot. 15 percig érleljük. Mivel fánkot főként telente szoktam sütni, így a bögrét, amibe az előzőek vannak, ráteszem pár percre a radiátorra.
Közben egy "gyenge" pillanatban el lehet egy jó zenét vagy podcastet indítani...
Nem szoktam a lisztet átszitálni, persze lehet. Nos, miközben az élesztő dolgozik, mindent egy nagy keverőtálba összeöntök - a hozzávalókat a biztonság kedvéért le szoktam a végén újból ellenőrizni. Ha az élesztő "beindult", akkor azt is hozzáöntöm a többihez és máris bekapcsolom a dagasztót. Egyik nagy álmom volt, hogy legyen nekem is ilyenem és hát vagy 3 éve a konyhapultom dísze! Remélem "belenövök"!
A dagasztás pár perce után hólyagos, lágy tésztát kell, hogy kapjunk. Azért ne legyen nagyon nyúlós, maradjon egyben. Megmondom őszintén, hogy a fánk tésztájánál nem nézem a grammokat. A tojások sárgájának a száma, a citrom stb. adott, a dagasztás közben pedig annyi tejet adok kb. fél kg liszthez, amennyivel a megfelelő állagot meg nem kapom. A végén mindig megkóstolom a tésztát. Volt, hogy pici cukorral meg kellett édesítem. A rum kihagyhatatlan és ne sajnáld! Így nem fogja sütés közben a tészta az olajat magába szívni. Dagasztás után konyharuhával letakarjuk a tálat és 60 perc alatt a duplájára kelesztjük. A várakozás percei után egy enyhén beolajozott gyúródeszkára "öntjük" ki, majd jön a szaggatás és az újabb negyedórás várakozás. A sütés három buktatóját korábban leírtam. Fontos megérteni, hogy a túlságosan forró olaj feketévé "varázsolja" a fánkot, illetve a fedőt ne felejtsük el! A végeredményt a felnőtteknek pálinkával ízesített lekvárral is kínálhatjuk.
A fánk sütésétől sokan félnek, de szerintem maguk sem tudják, hogy miért. Őszintén kívánom, hogy mindenkinek jól sikerüljön ez a finomság! Meg fogja hálálni! Gyors, könnyű és hát tejszínhabbal igazi kalóriabomba!
Bárcsak minden olyan könnyedén menne az életemben, mint amilyen könnyedén hízom! :D
A fel nem használt 4 tojásfehérjét egy zacskóba öntöm és lefagyasztom. Ott várják addig a sorsukat, amíg a gluténmentes Pavlova-torta ízvilága eszembe nem jut. (A blogbejegyzés utolsó fotómontázsát 2020. áprilisában készítettem.)
Jó étvágyat!
Dr. Domján Mihály
https://www.instagram.com/dr.domjan
www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos
Amennyiben a blogbejegyzések és a podcast-ek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.
Hálásan köszönöm!
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:
- Limoncellós tiramisu - recept
- A nagybetűs Diótorta - recept
- A megunhatatlan sajttorta - recept
- Diós begli forever - recept
- Rokonom, Pavlova - gluténmentes recept
(Fotók: mind saját)
(Képek forrása: saját)
Az üzleti pszichológia világában sok kiváló információ van jelen - többek között - a kiválasztással, a konfliktuskezeléssel, a közös és egyéni célok megfogalmazásával kapcsolatosan, de mi van a kulcsemberek megtartásával? Ki figyel azokra, akik évek óta valóban húzzák magukkal a céget? Erre a kérdésre keresem a válaszokat.
A blogbejegyzés következő pontja az elköteleződést veszi célkeresztbe. Mitől válik valaki jobban kulcsemberré, mint a másik? Mi emeli ki? Távolabbról közelítek és megint a családterápiát veszem elő. Hosszú éveken át nem egyedül vezettem a terápiákat, hanem a kolléganőmmel együtt. Ez akkor nem volt tudatos, de visszatekintve pontosan erre volt szükségünk. Így éreztünk rá a vezetés lényegére: a kiegészítés és kiegészítettség ajándékára, a bátor intervenciók lehetőségére és a közös célok menti felelősségvállalásra.
Hogyan lehet a biztonságot hosszútávon fenntartani? Nagyon széles erre a spektrum és szinte lehetetlen a felsorolás, sőt valahol értelmetlen is. Attól, hogy valaki beviheti magával a kutyáját vagy heti egy napot dolgozhat otthonról, esetleg évente egyszer közösen elmennek bulizni, még nem válnak csapattá. Az adott személy ugyanis nem megkerülhető! Pontosan tőle kell azt megkérdezni, hogy mi adna számára további inspirációt és biztonságot? Mitől érezné a későbbiekben is "magáénak" a céget? Bocsánat, de megint csak a tapasztalatom irattatja velem, hogy a válaszadás ezen a téren sem magától értetődő. Az önismeretében számos esetben támogatni kell ahhoz a kollégát, hogy megtalálhassa magában az érzéseit és a vágyait - a fizetésemelés, mint elismerés mellett. A biztonsággal kapcsolatosan tehát egy tényezőben biztos vagyok: vezetőként valamiben engednem kell a többieknek... És melyik igazgató képes erre? Az, aki önmagának is tud engedni! 
Egy jól működő szervezeti kultúrával rendelkező cégben a kulcsemberek megélik a támogatást, az elfogadást, az elismerést és szabadon, retorziók nélkül kifejezhetik a véleményüket - kulturált módon. Ha egy vezető rendszeresen és tudatosan pozitív visszajelzést ad, örül a csapatmunkának, illetve támogatja a kezdeményezőkészséget, úgy mindezekkel az elköteleződés újabb és újabb szintjeit nyitja meg. Igaz ez akkor is, ha tisztán látható, hogy pl. a pesszimizmus, amit annak idején egyesek az anyatejjel szívtak magukba, még beleférhet egy kulcsember jellemzői közé. Számukra azonban azt az ideális feladatot és kihívást kell megtalálni, amiben jól tudnak teljesíteni. 
2. Ha valaki hozzám jön, akkor a saját példámból okulva megkérdezem, hogy mit nem mert annak idején szóvá tenni vagy megcselekedni, azaz mit mulasztott? Be kell azt ismernem, ha az igaz volt, hogy sokszor nem akartam a jeleket tudomásul venni, dolgok árát "megfizetni", illetve nem volt bátorságom bizonyos témákra rákérdezni (időben tisztázó beszélgetést kezdeményezni). Jöjjön erre egy példa: „Szeretsz Te egyáltalán engem?”
10. Hiszek-e abban, hogy a megpróbáltatás nem velem, hanem értem történt?
A nagy érzéseknek nagy az áruk. Erre a saját kínomból jöttem rá. Később láttam be azt is, hogy az Élet gyakorta különös módon tanít meg minket együttérzőbbé és egyben határozottabbá válni, sőt a megélt fájdalmon keresztül a felnőtt férfi/női szerepben megerősíteni. 
A könyvajánlót messzebbről kezdeném. Pár éve Svédországban, az utcákat járva döbbenten álltam meg a könyvesboltok kirakatainál. Gyakorlatilag a mindfulness-szel, a tudatos jelenlét pszichológiájával kapcsolatos kiadványok olyan mértékben voltak elérhetőek, amire gondolni sem mertem volna. Nemsokkal később Dániában ugyanezt tapasztaltam. "Északon" ért meg bennem az a gondolat, hogy ezzel a szemlélettel közelebbről meg kell, hogy ismerkedjek.
Egyáltalán nem könnyű összeszednem, hogy mit jelent nekem a mindfulness szemlélet, mert annyira a véremmé vált. Először is, ami az eszembe jut, hogy innen tanultam meg: tudatosan kereshetem a mindennapjaimban a megelégedettséget. Ez nekem új volt és igenis látom, hogy az (ön)szeretet pici dolgokon múlik. Következő ajándéka az volt a számomra, hogy megtanultam a fájó testrészeimhez odafordulni. Ha valahol "nyilallást" érzek a szervezetemben, akkor a tréningen elsajátított és a könyvben leírt módon, a képzelőerőm segítségével a sajgó területen keresztül "lélegzem" - szívom be, majd fújom ki a levegőt. (Ez így talán bizarr, de pici nyitottsággal működik. Ezen a módon sokszor csökkent már a fájdalmam.) Amit kaptam még, hogy figyeljek jobban oda a rágásomra. Az ételmeditáció gyakorlatilag azt jelenti, hogy nemcsak nyeldesi az ember az ételt, hanem nyugodt környezetben alaposan rág, miközben figyeli és "élvezi" az ízeket. Mind a könyv, mind a tréning nálam a meditáció mindennapokba való beillesztését ugyancsak elősegítette. 
Mindenki csak a sikerről és az odavezető útról beszél, de mi van azokkal, akik a csúcsra jutva azt veszik magukon észre, hogy pl. szoronganak? Mennyire ellentmondásos helyzet ez, hiszen a vezetőtől elvárt határozottságtól és motiváltságtól messze áll a gyengeség bárminemű felvállalása. Az elmúlt, lassan 20 évben számos menedzseri székben ülő személynek tudtam pszichológusként segíteni. Tapasztalataimból egy sorozatot indítok el. Első körben a munkahelyi túlazonosulásról fogok írni. Ez egy olyan rejtett motívum, amellyel az üzleti pszichológia területén a legtöbbször találkozom.
Ha tulajdonosként tekintenék a rejtett túlazonosulással küzdő beosztottjaimra, akkor egyrészről örülhetnék a perfekcionista, éjt-nappalt bent dolgozó személyeknek. Másrészről pedig a felmerülő szorongás miatt - ami ilyen helyzetben nem válogat, hanem van - elgondolkoznék, nem-e csökken a másik kreativitása és rugalmassága, sőt a folyamat végén az elköteleződése, ha nem adok számukra segítséget? A folyamat sajnálatos legvége a kiégés, aminek korábbi lépcsőinél persze a folyamat megfordítható.
Páran amiatt fordulnak hozzám, mert félnek attól - pontosabban azt vizionálják -, hogy majd valami rossz fog velük (vagy az egyik családtagjukkal/munkájukkal) történni. Egyes esetekben a jövőtől való aggódás olyan méreteket tud ölteni, hogy annak már a mindennapi életvitel látja a kárát.
Az aggodalom következő orvossága az alkotókedv. Mit veszítenél, ha felszínre engednéd a vágyaidat? Sőt, közülük egyet kiválasztanál, majd pedig azt kitartóan véghez vinnéd? Mi történne Veled, ha az aggódásaid közepette mégis mernéd a figyelmeddel az alkotóerődet "táplálni"? Ha valamihez, akkor ehhez kell a relaxáció, a meditáció és az imádkozás ajándéka!