Karácsony előtt - "vakon" - 6 példányt rendeltem ebből a könyvből. Tettem ezt azért is, mert évekkel korábban a szerzőről elgondolkodtató cikket olvastam, illetve az egyik kedves hölgy ismerősöm olyan interjút látott az íróval, amit többször megnézett a szívhez szóló tartalma miatt.
Egy héttel az ünnep előtt kaptam az SMS-t és az e-mailt, hogy mehetek a postára a könyvekért. Nagyon örültem, hogy alig kellett várnom rájuk. A "csavar" az átvételkor jött. Megkérdezték tőlem, hogy valamilyen folyékony anyagot rendeltem-e, mert csöpög a csomag. Kiderült, hogy bár postán maradó volt a küldemény, mégis elázott. A hat könyvből négyet tudtam elhozni, kettő, köztük a sajátom, a reklamáció miatt ott maradt. (Ezúton is köszönöm a postán dolgozó hölgyeknek a segítséget és a korrektséget.) Elengedtem tehát a magamnak vett példányt, és hittem benne, hogy valahogyan majd egy újabb szembe fog velem jönni.
Csupán egy napra rá, hogy elfogadtam az átmeneti "veszteségemet", ajándékba megkaptam a könyvet attól a női barátomtól, aki az interjút látta a szerzővel. Ekkor azt éreztem, hogy se az eső, se a karácsonyi rohanás nem fogott ki rajtunk, sőt: "A döntés" engem is akar. Ennek élményét szeretném most megosztani.
... mindannyian rendelkezünk azzal a képességgel, hogy magunkévá tegyünk egy olyan szemléletmódot, amely lehetővé teszi, hogy áldozat helyett olyasvalakivé váljunk, aki képes virágozni. (Edith Eva Eger (2017): A döntés, Libri Kiadó, 271.o.)
Aki egy mondat után tovább szeretne kattintani, annak csak annyit üzenek: fantasztikus! Részleteiben pedig számos érzelmet megéltem. Az első 20 lap után az a vágy jelent meg bennem, hogy sohase legyen vége! "Bárcsak dupla ilyen hosszú lenne ez a könyv!" Körülbelül a 150. oldalig a szívem a torkomban dobogott. Egy kassai magyar zsidó család deportálását, majd tragikus szétszakadását lehetett nyomon követni. Auschwitz után - sajnos - számos "megálló" következik még a hölgy életében. Hazatérése után férjhez megy, majd újabb veszteségek és bátor döntéseken keresztül Amerikába kerülnek. A szabadság hazájában kezdődik azután az igazi belső harca - a megélt borzalmak feldolgozása. A második 150 oldalt nehezen tudtam olvasni, mert az érzéseim és a "tükreim" bennem is mocorogni kezdtek. A befejező száz oldalban tudtam azután megnyugodni és szembenézni a saját fájdalmaimmal. A könyv vége felé másfél órát ültem magamban és hagytam, hogy a múlt felkavart érzései és a könyv konfrontatív kérdései elcsendesítsenek. Valóban, mit is akarok? Csak imádkozni tudtam és hagyni, hogy a szívemben felvert hullámok úgy legyek, ahogyan vannak.
Dr. Eger, aki jelenleg 90 éves és Kaliforniában él, sallangmentesen, a maga "meztelen" őszinteségével bízza rá az olvasóira a gondolatait. Több évtizedes pszichológusi gyakorlata segíti őt abban, hogy nőként, feleségként, anyaként, nagymamaként és dédmamaként megélt tapasztalatai egy érett, sőt letisztult eszenciaként jelenjenek meg. Ez a könyv így több, mint elmesélés. Sokkal inkább az életigenlés mellett való tanúságtétel szava jut róla az eszembe vagy az, hogy tanítás.
... egyszerűbb másvalamit vagy másvalakit felelőssé tenni a fájdalmunkért, mint hogy felvállaljuk a felelősséget azért, hogy nekünk kell megszüntetnünk a saját áldozattudatunkat. (310.o.)
Nehéz egy ilyen mély tartalmú és kiválóan felépített könyvről ajánlót írni. Egy részletet azonban ki szeretnék emelni. Miután Edith Eger a testvérével a náci haláltáborokból hazatért Kassára, a szerzett betegségén keresztül megismerkedett a leendő férjével. A házasságkötésen keresztüli jómódba kerülését azonban nem tudta sokáig élvezni. Csehszlovákiában ugyanúgy, mint nálunk, a II. világháború után nemsokkal, a kommunisták átvették a hatalmat. Mivel gazdagok voltak, így egy váratlan pillanatban a férjét letartóztatták. És ekkor jött az a bátor és hittel teli lépése, amelyre nem tudom, hogy képes lettem volna-e. A hölgy megfogta a gyermeküket, karjaiba vette és besétált vele, egyenesen a börtönbe. A foglárnak a szemébe nézett és rámosolygott. A hozzáállásáról a következőket írja: "Nem úgy fogom kezelni őt, mint amilyen most, hanem úgy, mint amilyen reményeim szerint tudna lenni. Úgy beszélek vele, mintha máris birtokomba lenne az, amit akarok." (180.oldal) Levette ezután a gyémántgyűrűjét és átadta neki... Béla, a férje, így tudott megszökni. Újabb fájdalmas veszteségeken keresztül képessé is váltak elhagyni az országot és kezdődtek meg velük a "tejjel-mézzel folyó Kánaán" helyett az újabb kihívás-sorozatuk Amerikában. "... a szabadságban nehezebb reményt és célt találni." (142.o.) - vallja az író.
Pszichológusként szintén sokat tanultam a könyvből. Elsőként az a tapasztalatom erősödött meg bennem, hogy segítséget adni anélkül, hogy valaki korábban ne kért volna, nem lehetséges. Amíg nem ültem a "másik oldalon", addig én sem tudtam azt a megajándékozottságot és felszabadulást megélni, majd továbbadni, mint amire a pszichológia képes.
Nagyon tetszett a szerző szakmaisága. Számtalan esetismertetés van a könyvben: az alkoholizmuson, a házassági konfliktusokon át egészen az anorexiáig. A példák - gondolom - a profi szerkesztőknek is köszönhetően finoman simulnak bele az életút taglalásába és váltják "aprópénzre" Dr. Eger integrált tudását. A "csemege" számomra a következő volt: "Dr. Rogerstől tanultam meg kettőt, a bármilyen terápiás ülésemen használt legfontosabb mondataim közül: Tehát azt mondja,... és Meséljen még." (263.o.)
A könyv a megbocsátással kapcsolatosan pedig tovább formálta bennem azt a gondolatot, hogy az sokkal inkább egy önmagammal kapcsolatos belső munka, mint egy társkapcsolati szinten megjelenő cselekedet.
- A megbocsátás nem azt jelenti, hogy megbocsát az erőszaktevőnek azért, amit magával tett (...) Annak a résznek bocsát meg saját magában, ami áldozattá vált, és nem hibáztatja magát érte többé. Ha készen áll rá, segíthetek magát végigvezetni a szabadsághoz vezető úton. (386.o.)
Mindezek után rátérnék arra, vajon miért lett a blogbejegyzésem címe az, ami!
Dr. Eger a saját példáján keresztül tudatosan kapcsolta össze a szabadságot - az elfogadás mellett - a kockázatvállalás szavával. Nekem egy szóban összefoglalva tulajdonképpen ezt adta a könyv. Az olvasás végén ugyanis többszörösen átgondoltam, hogy a múltban mikor és miben tudtam kockázatot vállalni. Ez reményt adott és ad most is. Megerősítette azt bennem, hogy képes vagyok dolgokra!
Mi lenne, ha Te szintén összeírnád, hogy eddig miben tudtál sikeresen kockázatot vállalni? Ez tudna Neked hitet adni ahhoz, hogy életed azon részeiben is önmagadat, az önmegvalósításodat és az életigenlést válaszd, ahol még híján vagy velük! "... a gyógyulás nem a felépülésről, hanem a felfedezésről szól." (408.o.)
Szeretettel ajánlom ezt a könyvet a figyelmedbe! Készülj fel arra, "merülni" fogsz, hogy azután egyre több területen elfogadóbbá és kockázatot vállalóként törj előre a szeretetben!
Válhatsz felfedezővé!
"Drágám, dönthetsz úgy, hogy szabad leszel." (407.o)
#mind&spirit, #könyvajánló
(Kép forrása: saját)
"Pavlovával" először Nigella Lawson műsorában találkoztam. Azt éreztem a tévét bámulva, hogy ezt a tortát meg kell sütnöm. Ha őszinte vagyok, akkor legszívesebben a főzőműsor stábjában vettem volna részt. No, nem a konyhamalac funkció miatt, hanem mert Nigella a képernyőn keresztül - akár tudatosan, akár ösztönösen - olyan légkört teremt, ami engem megnyugtat és feltölt. Sok rész közül, amit ismételten meg szoktam tőle nézni, ez az egyik kedvenc epizódom. 
Ausztrália és Új-Zéland egyaránt nemzeti desszertként tekint erre az édességre. Az aussie szlengben “Pav” a neve. Megértem őket, hiszen én is rokonommá fogadtam Pavlovát! Bármikor készen állok a "bevetésre": annyira gyors, egyszerű és finom ez a torta! 
Lehetséges ez? Mármint, hogy Te lennél a karácsonyi ajándék?
Mindennek ellenére hogyan válhatsz képessé az esetleges el nem fogadásod elfogadására? Úgy, ha belegondolsz abba, hogy Te sem tudsz mindenkit magadhoz közel engedni vagy szeretni. Be kell azt látnod, hogy az el nem fogadás az élet egészséges része. Másképpen megközelítve: az 
Ha akarom, ha nem, a karácsony nemcsak ünnep, hanem egyben tükör is. "Megmér" és visszajelez. Ott tartok, ahol szeretnék? Azok az értékek mentén élek, amelyek számomra fontosak? Elégedett vagyok az utammal? Mire mutat rá a helyzetem? Csak önvédelemmel telnek a napjaim vagy tudom azokat élvezni is?
Vizsgáld hát felül a hitrendszeredet! Gondolod át, hogy a belső meggyőződésed alapján mit érdemelsz és mit akarsz!
Éveken át nem volt a családunkban a bejglinek nagyon helye, pontosabban én nem ettem belőle. Mindig száraz és tömény volt, így inkább kihagytam. Majd jött ez a recept, a kedvenc szakácskönyvemből, és kíváncsivá tett. 
- 24 dkg cukor,
Karácsonnyal kapcsolatosan inkább egy jövő évi tréninget kellene ajánlanom vagy mondjuk pszichológusként könyvet, korosztály szerinti gyermekjátékokat, esetleg a "Vegyél magadnak is ajándékot!" szlogent. Ez utóbbit azért ne hagyd ki! Most azonban arra szeretném felhívni a figyelmed, hogy kezdd el a rég nem használt dolgaidat továbbadni. Szinte hallom erre az azonnali választ, hogy "Pont most, amikor annyi mindent kellene még karácsonyig elintéznem?"
És hogy jön mindez össze a karácsonnyal? Visszakérdeznék: van-e értelme a "Dunára vizet hordanod"? Ugye, hogy nincs! Az új ajándékoknak (személyeknek, élményeknek, tárgyaknak és lehetőségeknek) először helyt kell teremtened. Olyan szintűt, amelyet megérdemelnek! Előtte tehát nem kérdéses a régi "ajándékok" kézbe vétele és az azokkal való őszinte számvetés. Így tudsz az elengedésig eljutni és újból megajándékozhatóvá válni - érzelmi szinten is.