2020. szeptember elején tartottuk meg a donorcsaládok első, őszi találkozóját Kiskunfélegyházán. Több témáról beszélgettünk, amelyek közül kettőről szeretnék mindazok számára beszámolni, akiknek nem volt lehetősége közénk eljönni, illetve nyomon szeretnék követni a csoportfoglalkozásainkat.

Még mielőtt közreadnám a közösen megtapasztalt élményeinket, annyit írnék le bevezetőként, hogy 2018-ban a városunkban avatták fel az ismert szervdonorok emlékhelyét - az országban egyedülálló módon. 2019 tavaszán pedig elindult a karitatív alapokon működő csoportunk azok számára, akiknek a családtagjuk donor lett - azaz a halálukon keresztül mások új esélyt kaptak az életre. Megtiszteltetés, hogy ebben pszichológusként jelen lehetek, és vezethetem az együttléteinket.

Visszatérve a blogbejegyzés címéhez, a jóindulatú "irigység" egy nehéz helyzetről szól. Bárki belegondolhat abba, mennyire fájó és frusztráló szituáció keveredhet ki abból, amikor évek múltán pl. egy szülő találkozik az elhunyt gyermekének hajdani barátaival, és szembesül azzal, hogy azok élete kibontakozóban van. Természetesen a szívszorító érzés mellett ott van a másik örömében van osztozásnak a szándéka is, hiszen a szeretet együtt örül a másikkal. 

Ez a téma most véletlenül "jött be" közénk. Őszintén írhatom, hogy jót tett velünk. Többen számos példát hoztak fel. Sőt, meg lett az jegyezve, hogy erről beszélni milyen nehéz, mi több, nem szabad. Nagy kincsnek és a mély bizalom jelének tekintem, hogy a csoportban mindenki fel merte az ambivalenciáit -az ellentétes érzelmeit - vállalni. Egy őszinte ember rá mer arra nézni és idővel ki tud azzal az igazsággal egyezni, hogy a fájdalom és az öröm kéz a kézben jár. 

Volt, aki elmesélte, hogy hány esküvőt zokogott végig, amelyre az elhunyt fiának a barátai hívták meg. "Amikor látjuk a fiatalokat, feljön bennünk az űr." Más arról számolt be, hogy szégyent érez azzal kapcsolatosan, amikor mások életének boldogságát látja. Újabb személy az önvádló gondolatait tette nyílttá: "Bűnös vagyok, hogy ez velem valahogyan megtörtént? Mit követtem el, hogy ezt kaptam az élettől?" Más a következőképpen folytatta: "Mit hibáztam? Mit vétettem?"

A beszélgetéseink a fájdalmak és az ambivalenciák kimondásával nyugvópontra jutottak. Itt szeretném megköszönni azt az őszinteséget és felemelő nyitottságot, amely ezen az alkalmunkon körbeölelt minket.

Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát. (Polcz Alaine)

A jóindulatú "irigység" kibeszélése mellett beszéltünk arról is, hogy kinek mit adnak a csoportfoglalkozásaink. Pár megerősítő válasz:

• "Megnyugszom. Ezután kiegyensúlyozottnak érzem magam."  
• "Örömmel indulok minden találkozásra. Alig várom, hogy jöhessek!"
• "Könnyebb ezután."
• "Jó érzés beszélgetni."
• "Itt el lehet mindent mondani." 

Legvégül még egy megindító történetet szeretnék megosztani.

Csoportunkból az egyik édesanya az utcán egy olyan hölggyel futott össze, akinek a lánya transzplantációra vár. A két édesanya találkozásakor a közénk járó a következőket mondta biztatásként: "Majd jönni fog egy jó ember, mint a fiam volt, aki majd azt 'mondja', hogy mennem kell segíteni."

Van, aki a halálával is ad - esélyt másoknak egy új életre. 

A korábbi összes donorcsaládos blogbejegyzés itt található meg.

A szervdonorok hozzátartozóinak következő találkozójával kapcsolatosan emailben - dr.domjan@freemail.hu - vagy a fotón szereplő telefonszámon lehet információt kérni.

A rólunk készült tévéfelvétel itt nézhető meg.

Lehetünk őszinték önmagunkhoz!

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:

• A szív útja - emlékezés a szervdonorokra - blogbejegyzés a 2018-as emlékműavatásról 
• Vigaszt adó kapcsolatok - a harmadik csoportfoglalkozás tanulságai
• Mindenkire vár egy karácsony - a negyedik csoportfoglalkozás
• Előítéletek fogságában - az ötödik csoportfoglalkozás
• A szabadság 'tánca' a kockázatvállalás - A döntés c. könyv ajánlója

Ajánlott irodalom:

Polcz Alaine, Angyal Eleonóra (szerk.): Letakart tükör. Helikon Kiadó, 2001.

(Képek forrása: saját)

Akinek van legjobb barátja vagy barátnője, pontosan tudja, mennyire felszabadító érzés egymás társaságában "csak úgy" ellenni. Hiszen nem kell ilyenkor arra figyelni, hogy mi illik és mi nem, merthogy a tiszteleten belül szabad folyása van a gondolatoknak és az érzéseknek. 

A titkokról az a véleményem, hogy egy szintig kellenek, mivel valamifajta határt, függetlenséget és sejtelmességet rejtenek, egy limit felett viszont hihetetlen energiát emésztenek fel. Főleg akkor, ha az ember titka a szégyennel párosul.

Egy titok akkor megterhelő és romboló, ha negatív érzések kapcsolódnak hozzá.

Persze egy titokhoz pozitív érzelem szintén társulhat, ha például a meglepetés-partikra gondolunk. Kaptam már ilyet az élettől és adtam is. Azt gondolom, hogy ezek azok a születésnapok vagy egyéb ünnepek, amelyek évtizedek múltán sem "kopnak" el. Nekem nagyon tetszik az az ötlet, amely egyre több családban meghonosodik: ajándék helyett közös, szép élményekkel lepik meg egymást.

A pozitív kitérő után lássuk, hogy miért fontos a titkolózás témája!  

Egy családon belül egy rejtély két alcsoportot hoz létre: a titkok tudókét és a nem tudókét. Ez a megosztás akaratlanul befolyásolni fogja a kommunikációt és részekre szedi a családi egységet. Ebben az értelemben a jelenség megbetegítő tényező. 

Az ilyen családoknál gyakori a szégyen mellett a bűntudat, a vádaskodás, az agresszió, a saját felelősség fel nem vállalása és a passzivitás, a cselekvés hiányának megjelenése. Mivel a valós fájdalmakról nem szabad beszélni, így a negatív érzések kerülőutakon jönnek vissza a családi rendszerébe - akár testi megbetegedés formájában.

A titok elszigetel, lehetetlenné teszi az érzelmi megosztást, kitárulkozást, mindazt, ami minden barátság, minden valamirevaló érzelmi kapcsolat alapja: egyszóval lelki magányra kárhoztat. (Fischer Eszter)

A titkok egy részt védelmet látnak el, másrészt viszont szigetlenek. Számos famíliában befolyásolják a hatalmi viszonyokat, sőt a családtagok közötti játszma alapjául is szolgálhatnak: „Hallgatok róla, de cserébe elvárom Tőled, hogy ezt és ezt megtedd!”

A titkoknak talán a legnagyobb fájdalma az, hogy nem hagyja az embert megnyugodni. Már pedig ha testi vagy lelki értelemben gyógyulni szeretnénk, először a lelki békénkért érdemes tennünk. Idetartozik bizonyos dolgok elengedése (elfogadása), valamint az aktivitás (az "építkezés"), sőt az őszinteség választása.

Mindenkinek lehet titka, akár a gyermeknek, akár a házastársnak is, amit tiszteletben érdemes tartani.

Egyes családoknál a titkolózás összefügg a tabukkal. Van, ahol nem szabad beszélni a pénzről vagy a pénztelenségről, a szexről, a halálról, esetleg a betegségekről. Máshol nincs helye az apától/anyától eltérő véleménynek vagy nem lehet semmit sem megkérdőjelezni, esetleg büntetve van egy új nézőpont választása.

Számos családban tabusítva vannak - sajnálatos módon - az otthoni erőszakos cselekedetek is. Így válnak teljesen védtelenné az ott élő gyermekek a szülői önkénynek... 

Néhol pedig azt vallják, hogy senkinek sem lehet otthon titka. Márpedig egy egészséges ember érzi és belátja azt, hogy mikor minek van ott az ideje!  

Miért fontos, hogy a titkok döntő részben kimondódjanak?

Ha felszínre engedünk egy titkot, azzal utat nyitunk a "valódi" hiányoknak és az eddig elhallgatott igényeknek. Így el lehet már kezdeni azokról beszélgetni, ezzel együtt pedig egymást "meglátni", megismerni és megszeretni...

Aki bölcsen a titkai megosztása mellett dönt - talán először egy arra hivatott szakember előtt -, abban csökkenni fog az elszigeteltségének az érzése. Meg fogja látni az egészséges emberi kapcsolatok lehetőségét és át fogja élni a szeretet megtartó erejét. A kapott elfogadás és megértés pedig tovább fogja erősíteni önmaga elfogadását és megértését. Ráadásul, ami fényre került, az nem tud már újból "aláereszkedni"...

Bátorság!

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

http://drdomjan.hu

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:

• Szégyen és feloldozás
• A családod sorsa tovább él, benned is
• A negatív gondolatok felismerés és átdolgozása
• A kötetlen baráti beszélgetések jótékony hatásai 
• Mit szólnál havi egy anyanaphoz?

 Felhasznált és ajánlott irodalom:

• Alfons Vansteenwegen, Maureen Luyens (2011): Pedig szeretjük egymást. Ursus Libris
• Eva-Maria Zurhorst (2017): Szeresd önmagad, és mindegy kivel élsz. Bioenergetic Kiadó Kft.
• Susan Forward (2000): Mérgező szülők. Háttér Kiadó Kft.

Először családjoggal foglalkozó ügyvédtől hallottam a túsz kifejezéséről. A wikiszótár alapján a jelentése a következő: az ellenségnek biztosítékként átadott személy. Másrészt, akit elfognak és rabságban tartanak, amíg bizonyos követelés nem teljesül. A legnagyobb sajnálatomra azt tapasztalom, hogy egyes családokban a gyermekek - szimbolikusan - hasonló funkciót töltenek be.

Néhány pontban összeszedtem a gondolataimat - nem patológiás (nem kóros) személyekre vonatkoztatva:

1. Kötődés két szinten. A gyermekvállalással a házaspár új szereppel gazdagodik: a szülőséggel. Ez azt jelenti, hogy nemcsak feleségként-férjként, hanem anyaként-apaként is kapcsolódnak egymáshoz, sőt kell, hogy vállalják a felelősséget.

A gyermekek szemszögéből ez mit takar?

Attól, hogy esetleg a felnőttek a házastársi szerepben "harcolnak" egymással, még szülőként együttműködhetnek. 

Hogyan képesek erre?

Úgy, hogy felismerik: a gyermekek érdekében szükséges szülőként összezárniuk.  

Ennek a nézőpontnak a tudatosítása abban ugyancsak segíteni tud a felnőtteknek, hogy melyik szintre érdemes több figyelmet fordítaniuk. Másoknak pedig ahhoz ad fogódzót, hogy ami a két személy között már most jól funkcionál, az el legyen ismerve. 

Váláskor a két szint közül "csupán" a házastársi alrendszer szűnik meg, a szülői szerepek azonban örökre megmaradnak.

Csak a férjedtől/feleségedtől válsz el, a családodtól soha.

Általában évek kellenek ahhoz, hogy a személyes sérelmek és ellentétek lecsituljanak, a szülőként való együttműködés pedig zökkenőmentessé váljon.

Pontosan mi a gyermekek érdeke?

Az, hogy a családban elsősorban az anyával és az apával "találkozzanak", ne pedig a feleség és férj vitáival, sőt magánéletével. A házastársi alrendszer, illetve a válás problémái alól tehát amennyire lehet, mentesüljenek. Ha azonban ez a szabály kellő intelligenciával nincs betartva, akkor fontos tudni, hogy "ütésként" hatnak a srácokra. Főleg a legérzékenyebbre. Mi lesz ezeknek a következménye? Először a szorongás és annak valamilyen megjelenési formája. Későbbiekben - sajnálatosan - az anya-gyermek vagy éppen az apa-gyermek kapcsolat tekintélye lesz aláásva. A másik szülőfél (válás esetén az "ex") felé végzett "aknamunka" tehát vissza fog ütni!

"Aki másnak vermet ás, maga esik bele."

Ez majd 5-10-15 év múlva válik igazzá. Pont akkor, amikor már a felnőtté vált csemete mond "ítéletet" a szülei felett. Ilyenkor az új generáció önmagától kérdőjelezi meg azt a sok hazugságot, amit korábban éveken át sulykoltak bele. Amikor pedig a hatalmas csalódásokra ráébred a fiatal, akkor az elfordulás és a "leírás" akár túlzóvá is válhat...

2. Lojalitás konfliktus. A gyermek mind az édesanyjához, mind az édesapjához szeretne szeretettel kötődni. Nincs annál nagyobb fájdalma, mint amikor választás elé kényszerítik. 

Mit jelent ez?

Lényeget tekintve azt, hogy ne kelljen a csemetéknek a szüleik között dönteniük. Ne kerüljenek olyan kiszolgáltatott helyzetbe, hogy például az anyát vagy az apát nem szabad a másik szülőfél, illetve a rokonság előtt szeretniük.

A gyermeknek joga van az anyjához és az apjához egyaránt. Ezt azonban önállóan nem képes érvényesíteni - támogatásra szorul. 

Jöjjön egy gyakori kérés: szabad-e a gyermek előtt szidni a másikat?

A válasz egyértelműen: nem, illetve meg kell tanulni a tényeket úgy közvetíteni, hogy a lojalitás (ragaszkodás) a gyermek számára még megélhetővé váljon. Példaként eszembe jut egy több, mint 10 évvel ezelőtti szituáció. Egy ötödikes iskolásnak azt mondtam: "Apukád jó szándékú ember, az pedig, hogy iszik, számomra nem elfogadható." Erre a szomorú srác szeme csillogni kezdett és visszakérdezett, hogy "Valóban jó?'" A szituációjuk alapján sok szempontból az volt, de erről korábban a gyermek sohasem hallott, csak a gyalázásról...

3. A saját fájdalom kézbe vétele. Amíg valaki csupán hibáztatni tud, addig nem lesz rendszerszintű előrelépés. Le kell szokni a másik állandó okolásáról, ahogyan a sérelmek önmagunk előtt való tolásáról szintúgy. Talán azt a legnehezebb a felnőttnek elfogadnia, hogy korábban sok dolgot mulasztott, sőt a sodródását sem idejekorán állította meg.

Még munkásabb a tagadás beismerése. Embert próbáló azzal szembenézni, hogy "ebben vagy abban megbuktam, ergo csalódtam önmagamban."

Néha évek, mire valaki felismeri és abbahagyja a "gyermekkártya" használatát és helyette a felnőtté válás rögös útját választja.

Mindenféleképpen itt kell megemlítenem a saját származási családról való érzelmi leválás befejezését és az örökölt minták felismerését. Erről részletesebben írtam a Családod sorsa tovább él, benned is című blogbejegyzésben.  

4. Kettő az egyben. A gyermek 'tússzá' válik azokban a helyzetekben is, amikor például az anya egyben apaként is akar funkcionálni és kontrollálni. Mindezek természetesen visszafelé ugyancsak igazak lehetnek - van rá példa. Megoldás?  

"Elég", ha egy szülő elsősorban a saját női, illetve férfi szerepében van jelen a családban.

Sokféle tréning és persze egy párterapeuta vagy pszichológus felkeresése tud abban segíteni, hogy a nemi szerep - az önbizalommal együtt - kibontakozzon. Fontos visszatalálni önmagunkhoz és a "nőnek lenni jó", illetve a "férfinak lenni jó" tudati állapothoz.

5. Türelem. Talán ez a legnehezebb. Abszolút pártolom a megfelelő jogi, családterápiás és az esetleges gyámhivatali képviseletet, de a rendezés folyamatát és az egyéni felnövekedést nem lehet megúszni. Nem tudok mást írni, minthogy el kell tudni viselni a frusztrációt (a negatív érzéseknek teret adni), határokat szabni, miközben keresni az együttműködést, a jóra fókuszálni, a pozitívumokért hálássá válni, hinni a gyermekekben és nem beleragadni a fájdalmakba (áldozatszerepbe).

+1. Szövetségesek. Annyira fontos, hogy egy szülő se maradjon lelkileg egyedül. Mindenkinek azonban magának kell kiépítenie azt a baráti támasztózónát, amely bátorítást, hitet és együttérzést ad a sokszor elviselhetetlen, mi több véget nem érőnek mutatkozó helyzetekhez.

Mihez kell a sok erő?

Néha nagyon "munkás" annak elfogadása, hogy a másik szülőfél is csak azt tudja tenni, amire képes, nem pedig amire szükség lenne...  Ráadásul a gyermekek mindkét szülőjükre hasonlítanak. Így, amíg szülőszinten a másik elfogadása nem jön létre, addig a gyermekek "emlékeztetnek" a zavaró "árnyékra" (a másik szülőre), aminek "természetesen" a levét ők maguk fogják meginni... 

Ha nem tudsz repülni, hát fuss. Ha nem tudsz futni, hát gyalogolj. Ha nem tudsz járni, hát mássz. Bármit is teszel, nem állhatsz meg: menned kell az utadon előre. (Martin Luther King)

Tudom, hogy sok kudarc és csalódás szegélyezheti a jelen bejegyzésben érintett utat. Mégis kívánom, hogy ha sajnálatosan most ezt járnád, találj vissza önmagadhoz. Az értékeidhez, a tehetségeidhez, a gyökereidhez és a baráti kézfogásokhoz.

Hittel minden a javadra válik!

Provokálónak tűnik a cím vagy inkább az alcím - nem véletlenül. Arra szeretnék rámutatni, hogy mennyire fontos a lelki határokra odafigyelnünk. Előbb szándékosan nem a védelem szavát használtam, mert azzal "tele a padlás". Azt tapasztalom, hogy sokan - velem együtt - már eleget védekeztek és talán itt az ideje egyéb megküzdéseket választanunk. Mire gondolok?

Elsőként arra, hogy van-e bennem olyan igazságos szemlélet, hogy a dolgok következményekkel járnak. Aki tehát tesz valamit: vállalja-e a felelősséget? Nagyon könnyű lenne azt kijelenteni, hogy ez mindenkire vonatkozik, ami egyébként magától értetődő, de konkrétan: jellemző-e ez rám és ránk? Az, hogy a családban, amiben élünk, egyen egyenként felelősséget vállalunk a cselekedeteinkért?

Milyen érdekes, hogy mennyivel könnyebb a másik szemében a "gerendát" elítélni, mint a saját csúsztatásainkat felvállalni. Szoktam-e például bocsánatot kérni? Elismerem-e, ha hibázom és fájdalmat okozok? Adok-e később jóvátételt?   

Fontosak ezek a kérdések, de ebben a blogbejegyzésben inkább a másik oldalt szeretném érinteni. Azt, amikor minket sértenek meg.

Egy félreértés vagy éppen szándékos károkozás sokféleképpen értelmezhető. Családi szinten, ahogyan az egyéni életút vagy a személyiség mentén. Megkereshetjük az okokat. Próbálhatjuk megérteni a történteket és okulhatunk a múltból. Ez mind igaz. Azonban most konkrétan arra szeretnék rámutatni, hogy fontos: 

Ne hagyjuk magunkat lesöpörni.

Tisztában vagyok azzal, hogy léteznek valós és vélt sérelmek. Azaz nem mindegyik bántás szól pl. az agresszornak kikiáltott másik emberről, hanem lehetséges, hogy az adott szituációban a saját provokációm áldozatává váltam. Mégsem mindegy azonban, hogy egy sértés után mi következik.

• Történik-e például tisztázó beszélgetés?
• Kifejezem-e, hogy érzés szintén mi zajlott/zajlik le bennem?
• Fel tudom-e vállalni, hogy mire lenne szükségem?
• Nyitott vagyok-e arra, hogy a dolgainkat rendezzük?
• Van-e bennem erő, hogy a felelősségvállalást felvessem?
• Hajlandó vagyok-e azt képviselni, hogy a dolgok következményekkel járnak?
• Ha a másik viselkedése miatt csak kiabálni tudnék, képes lennék-e pár percre átmenni először a másik szobába és csak azután reagálni?
• Mit csinálok akkor, ha a partnerem kritikát fogalmaz meg az irányomba?
• Tudom-e fogadni a másik elégedetlenségét?
• Érdekel-e, hogy mi zajik a másik lelkében?

Ezzel a blogbejegyzéssel nem az a célom, hogy fokozzam az emberek közötti veszekedést.

Arra szeretnék rámutatni, hogy amennyire fontos és nélkülözhetetlen a nagylelkűség, a jó értelemben vett cinkosság és irgalom, úgy az is, hogy merjek teret adni az igazságomnak.

Annak a fájdalomnak és méltánytalanságnak, amit egy adott helyzetben elszenvedtem.

Arra a döntésre hívlak, hogy ezentúl mérlegeld bölcsen a sértéseket. Merüljön fel benned, hogy nemcsak a csendben maradás jelentheti a szeretetet, hanem az is, ha képviseld ítélkezés-mentesen a fájdalmadat.

(A blogbejegyzés végén találhatsz egy zenei videót Antal Timi tolmácsolásában. A Törj ki a csendből című dal nekem sokat adott, hátha téged is erősíteni tudna.) 

Végezetül azt szeretném megjegyezni, hogy a lelki határokat legoptimálisabban együtt, közösen tudjuk felállítani. Amikor már ezt éljük, akkor senki sem fog a hibázástól félni, mert azt az élet természetes részeként, mint egyfajta tanulási folyamatnak fogja látni. 

Az egészséges emberi határok nem merevek, hanem rugalmasak és jól definiáltak. Átjárhatóak, lehet róluk beszélni, azonban a megszegésük következményekkel bír.

Az önismeretben el tudunk oda jutni, hogy egyre kevésbé vállalunk már felelősséget mások életéért, ahogyan mások sem a miénkért. Bár az egyén élete összefügg a családi rendszerrel, de idővel bárki gyakorlattá teheti, hogy az életkorának megfelelően vállalja a felelősséget. És ha ez nem történik meg? A határok összemosottságával vagy eltolásával folytatódik a manipuláció, a birtoklás, a szorongás, a beáldozás, a szégyen és az egyéb játszmák pl. megmentés. Határok nélkül nincs felnőttség! A gyermekek pedig idővel "elviszik" így a szülőket családterápiára...

Tudomásul kell venni, hogy sokaknak haszna van abból, ha hallgatnak. Ha beáldoznak és tűrnek. Sajnálatos, hogy sokszor az ebből való "ébredéshez" egy gigantikus megrázkódtatásra lesz szükségük... 

A lelki határokra való figyelem elsajátítása egy egész életen át tanulandó lecke - kapcsolatról kapcsolatra. Ha ebbe a feladatba nem "állunk bele", akkor pont a legértékesebb dolgot fogjuk elveszíteni: a meghittséget.   

Állj ki magadért és magatokért! Képes vagy rá!

Dr. Domján Mihály

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

http://drdomjan.hu

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseimet ajánlom:

• Szégyen és feloldozás
• Játszmatündér! Elég volt belőled!
• Hogyan erősítheted az önbizalmadat?
• Hogyan lehet "mérgező" szülők után saját életed?
• Laosz tanítása az elengedésről

(Képek forrása: pixabay.com és saját)

Napokban történt velem egy olyan szituáció, ami kapcsán aktuálissá vált a témáról olvasnom, illetve a gondolataimat röviden lejegyzetelnem.

Mit értünk különben szégyen alatt?

Ez a megalázottság állapota. A személy lelki zavarodottságot és önbecsülés-vesztést érez a viselkedése, a tette miatt. Azt éli meg, hogy őt mások lebecsülik, elítélik, hibáztatják vagy önbecsülésében megsértik. (A WikiSzótár alapján.)

Lássuk akkor azokat a pontokat, amikre jutottam, illetve a hozzá kapcsolódó megkérdőjelezéseket!

• A szégyen menekülésre, támadásra vagy akár rejtőzködésre késztet.

• A szégyen a múltban tart, illetve a régmúlt fájdalmába lök vissza.

• A szégyen azt üzeni, illetve eleveníti fel, hogy nem vagyok elég jó, csupán egy csődtömeg. 

• Ha szégyellem magam, akkor az egész lényemet tagadom meg.

• A szégyen legtöbbször akkor jelenik meg, hogy ha olyan történik, amely nagyon távol áll az ideális énképemtől (amilyen lenni szeretnék vagy ahogyan láttatni akarnám magamat).

• A szégyen a gyermekkori jó vagy rossz kétpólusú világban értelmezhető.

• A szégyen megbénít, kirekeszt és "lefagyaszt".

• Néhányszor az ismétlődő dühkitörések mögött fel nem dolgozott szégyen húzódik meg.

• A "Szégyelld magad!", ahogyan a bántalmazás többi formája belénk tud égni.

• "Baj van velem."

• Sokszor a bántalmazó helyett az áldozat szégyelli magát azért, ami vele tettek.

• A szégyen fel nem oldásából megbélyegzés származhat.

• A szégyen elfedi a valódi vágyakat.

A szégyennek természetesen van pozitív oldala, hiszen visszatart bizonyos cselekedetektől. Tudatosítja az ember "meztelenségét". Ennek ellenére, főleg a média és a kommentek világában a megszégyenítés egyfajta romboló iparággá vált. Nem beszélve arról, hogy egyesek "szégyen-alapú" családból jönnek. A téma tehát fontos önismereti kérdéseket vet fel. Már persze csak azoknak, akik keresik a lelki megbékélést és a mindennapokban a derűt. 

Aki úgy él, hogy meg akarja a szégyenével való "találkozást" spórolni, nagyobb eséllyel fog a szeretet mellett elmenni. Szerintem arra figyelmeztet a megalázottság állapota, hogy ne az elkerülést és a láthatatlanságot válasszuk, hanem vállaljunk arra kockázatot, hogy létezik egy nagyobb Jó...

A Hétköznapi mennyország című svéd filmről már írtam itt a blogon. A rendező véleménye szerint az áldozat-szerepet csak közösségben tudjuk levetni. Egyetértek vele. Sőt, ehhez nemcsak érzelmi biztonságra van szükségünk, hanem jövőképre, tudatosított erőforrásokra és a megbocsátás melletti döntésünkre. 

... a fájdalmas megtapasztalásaink nem tehertételek, hanem ajándékok. Perspektívát és értelmet adnak nekünk, lehetőséget arra, hogy megtaláljuk egyedi célunkat és saját erőnket. (Edith Eva Eger (2017): A döntés, Libri Kiadó, 358.o.)

Az egyik pap barátom, miután a mostani gondolataimat elolvasta, a következőkkel egészítette ki, sőt erősítette meg az üzenetemet:

Isten előtt nincs mit szégyellni, így az emberek előtti szégyent is át lehet dolgozni.

Azért írtam meg ezt a blogbejegyzést meg, mert hiszek abban, hogy a szégyen feloldható - miután az üzeneteit az ember felismerte és beépítette az életébe.

A szeretet rád is vár!

Dr. Domján Mihály

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

www.drdomjan.hu 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseimet ajánlom:

• Hogyan erősítheted az önbizalmadat?
• A kötetlen baráti beszélgetések jótékony hatásai
• Hogyan lehet "mérgező" szülők után saját életed?
• A szabadság "tánca" a kockázatvállalás - A döntés c. könyv ajánlója
• Őszinteség Istennel

(Képek forrása: pixabay.com és saját)

Két tényező kellett ahhoz, hogy belevágjak a podcastek készítésébe: határozott baráti kritika és a karantén. Történt ugyanis, hogy Mautner Zsófi gasztroblogger elfogadta a meghívásomat a Hegyvidék Kulturális Szalonba. 2020 februárjában együtt adtunk elő - Gasztronómia és pszichológia címmel. Ezután - egy héten belül - két, egymást nem ismerő barátom kérte azt számon rajtam, hogy miért nem lett felvéve az alkalom. Jogosnak éreztem a bírálatukat. Az egyikük a fejemhez is vágta, hogy legalább podcastet készíthettünk volna. Egyrészt igazat adtam neki, mert valóban "nyúl" voltam, hogy ezt Zsófinak felvessem, másrészt azt éreztem, hogy még egy újabb technikai dolgot a hátam közepére sem kívánok. Körülbelül úgy voltam ezzel, mint 2 éve az Instagrammal, amikor is nehezen, de csak "kötélnek álltam". (Azon itt érhetsz el.)

Visszatérve a podcastokhez, március közepén elindult a karantén. Klienseim többsége nem szeretett volna áttérni az online pszichológusi konzultációkra, így sok időm felszabadult. Nem kellett utaznom sem, ahogyan az összes tavaszi-nyári előadásom és tréningem szintén elmaradt. Végülis a hely valami újra megteremtődött...

Tulajdonképpen mik is a podcastek?

Olyan rádióadásszerű hanganyagok, amelyeket bármikor meg lehet hallgatni, akár többször is. Ha úgy veszem, akkor a sajátjaim 30-40 perces pszichológusi előadások - videó nélkül. 

"Fogyaszthatók" vezetés, utazás, kertészkedés, futás, kondizás, vasalás, főzés vagy akár egy kád forró víz társaságában. Pont úgy, mintha rádiót hallgatnánk...

Először az otthonomban egy netről vásárolt profi mikrofonnal próbálkoztam, majd beláttam, hogy ezt egyedül nem tudom elkészíteni. Egyszerűen azt éreztem, hogy szükségem van beszélgetőtársra. Ekkor jutott eszembe Zakar Anita rádióriporter, aki nemcsak tapasztalt szakember, hanem igaz barát. Az ötletemre igent mondott és április legelején felvettük az első két hanganyagot.

Hálás vagyok az együttműködés lehetőségéért!

Milyen tapasztalatokra tettem eddig szert?

Az első, hogy bár sokak számára ismeretlen még ez az előadásforma, de a hallgatók sokkal több visszajelzést adnak, mint a blogot olvasók. Az elmondás alapján a podcastekben a személyesebb, sebezhetőbb arcomat mutatom. Talán ez is az oka annak, hogy a leglehetetlenebb helyekről, pl. húszas, értelmiségi fiataloktól kezdve korombeliek sem sajnálják az idejüket arra, hogy küldjenek pár pozitív megerősítést - az Instagramon, a Facebookon vagy emailben. Őszintén meglepődtem ezen, mert a Mind&Spirit blog alapján kevés ilyet tapasztaltam. Szinte vakon írtam, azzal együtt, hogy a jelen pillanatban - 2020.07.10. - 367.256 lapletöltésnél tart az oldalam.

Hol lehet a podcasteket elérni?

Akinek van Spotify előfizetése - fiatalok többségének igen -, számukra ez ott kézenfekvő. Nemcsak meghallgatni, hanem otthon letölteni és majd pl. vezetés közben meghallgatni. Akiknek iPhone mobiljuk van, azoknak a kijelzőjén ott van az Apple Podcasts applikáció, így hasonlóan járhatnak el. (Többen visszajelezték, hogy ezt nem tudták. Bevallom őszintén, hogy korábban én sem vettem észre.) Androidon pedig a Google Podcasts-en található meg az összes rész - ingyenesen.

Nem mindenki rendelkezik az előbb felsorolt technikai lehetőségekkel. Számukra a YouTube-on közvetlenül elérhető az első 18 rész. A továbbiakat úgy lehet ingyenesen meghallgatni, ha valaki létrehoz egy Google fiókot ingyenesen (itt), majd szabad az út a szintén ingyenes Google Podcsats irányába.

A platformokon egy-egy kattintással oldható meg a feliratkozás és az értesítés beállítása, így a későbbiekben minden további rész azonnal hozzáférhetővé válik.

Azok, akik olvasni is szeretnének az elhangzó témákról: a podcastek indexképei mellett/alatti sávból tudják az odatartozó blogbejegyzéseket megnyitni.

Az eddig felvett podcastek listája - a közvetlen YouTube linkkel:

1. Az elengedés és a "sebességváltás" aspektusai

2. Párterápiás "tánclépések" és pozitív tanulságok

3. Játszmatündér, elég volt belőled!

4. Önbizalom a mindennapokhoz

5. Hálaadás, mint "méregtelenítő" eszköz

6. Mérgező szülők

7. A családod sorsa tovább él, benned is

8. Túl az 'ezredik' rabdin (társkeresés)

9. Van kiút a félelmekből

10. Megbocsátás önmagamnak

11. Női szerepek és elvárások

12. A valódi fogyókúra a látszat feladása

13. Motiváció a mindennapokhoz 

14. Hittel minden a javadra válik

15. Lelki határok, határsértések

16. Szorongáscsökkentés a mindennapokban

17. Konfliktuskezelés

18. A maximalizmus és a megfelelések elengedése

A további részek a Spotify-on, az Apple és a Goggle Podcasts-en érhetők el:

19. „Túlélőcsomag” krízishez – pl. járvány, betegség, veszteség, családi gondok esetén

20. Te vagy a karácsonyi ajándék!

(Az ismertetett platformokon kívül egyéb helyeken is fent vannak a podcastek: Anchor, Breaker, Overcast, Pocket Casts és Radio Public.)

A podcastek megjelenésével párhuzamosan a szakmai weboldalam szintén megújult, így azon nemcsak a korábbi blogbejegyzéseim, média és egyéb megjelenéseim érhetők el, hanem a podcastek szintén.  

Szép nyarat és számos inspiráló élményt kívánok! 

Dr. Domján Mihály 

https://drdomjan.hu 

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseimet ajánlom:

• Blogolás 5 lépésben
• Sorozatajánló #chilltime idejére
• Az élet maga - három generáción átívelően (filmajánló)
• Lebilincselő és motiváló dokumentumfilmek a mindennapokhoz
• Motiváció és önbizalom

(Képek forrás: pixabay.com és saját)