Kíváncsian és izgatottan vártam Mautner Zsófival, a neves gasztrobloggerrel való közös előadásunk időpontját. A Hegyvidéki Kulturális Szalonból a vidéki "főhadiszállásomra" hazaérve, többen érdeklődően megállítottak és megkérdezték tőlem, hogyan sikerült az este, illetve tulajdonképpen miről beszélgettünk. Ekkor döbbentem rá, hogy a 'Gasztronómia és pszichológia' cím nem magától értetődő. Miért is? Mert a különféle magazinokban és műsorokban a receptek mellett hasonló témaként a diéta, az életmódváltás, a falásroham, az anorexia, valamint a bulimia szerepel. Nos, mi ezek egyikét sem érintettük.
A közel 90 perc számos egyéb klassz témára és példára adott lehetőséget. Elsőként Zsófi mesélt önmagáról, majd a családi tradíciókkal folytattuk.
Az ember számos pozitív mintát hozhat otthonról vagy tudatosan fel tudja ezeket építeni. Mind a régi, mind az új szokások keretet és egyben kapaszkodókat adhatnak a hétköznapokhoz. Így juthatunk el oda, hogy öröm együtt lenni és étkezni. Az ebédlőasztal körül pedig kötetlenül kibeszélhetjük az ügyes-bajos dolgainkat. Zsófi elmondása alapján, náluk annak idején minden fontosabb bejelentés így történt meg.
Családterapeutaként azt látom, hogy a hétköznapi közös vacsorák pozitívan hatnak a család rendszerére. Leginkább persze akkor, miután a kölcsönös sérelmek és játszmák a felszínre kerültek, az elvárások helyét pedig újból a kíváncsiság tölti be. Munkám része, hogy rávegyem a családokat a kísérletezésre. Pont úgy, mint ahogyan az egy laboratóriumban vagy akár egy konyhában történik. Ehhez lehet jó ötlet az új étkezési szokások mellett az ünnepi menük bevezetése, mi több a közös főzés perspektívája.
Számomra az est első tanulsága itt "esett le". Zsófi többirányú tapasztalatokat osztott meg azzal kapcsolatosan, ahogyan a közös főzések végére az emberek közötti "falak" leomlanak. Működhet ez? Ha továbbgondoljuk, akkor feltétlenül.
Attól, hogy szavak szintjén két személy csupán fájdalmat tud egymásnak okozni, egy közös cselekedetben még megtalálhatják az elveszettnek hit fonalat.
Beszélgettünk továbbá a férfiak konyhában betöltött szerepéről. Bár tradícionálisan a hölgyek szoktak ezen a téren helyt állni, de egyre több családban - a feladatok terén - változások jöttek létre. Széles a spektrum. Összességében igaz, hogy a háztartás vezetése - benne a sütés-főzés - érték. Megbecsülést és elismerést érdemlő. Leginkább akkor tud ez érdemmé - tiszteletet ébresztő tetté - válni, ha otthon mindenki feladatot választ, illetve vállal. Sőt, a parancsolgatás vagy a kontrolláló, esetleg a mártír szerep helyett a megegyezésekre helyeződik át a hangsúly.
Az előadás során érintettük még a gyermekek bevonását a konyhai munkálatokba, a piacozás minőségi idejét, a "mama főztje" effektust és a gasztronómiát, mint önkifejezést, alkotást. Azt gondolom, hogy a főzéshez helyes önszeretet is kell, nemcsak a többiek kiszolgálására való hajlandóság. Az önszeretethez pedig tudatosság. Hiszen mindenkinek önmagának kell azt felépítenie, illetve megtalálnia, ami által jól tudja érezni magát a bőrében és képes így jó szívvel adni. Persze az öröm okozásának nemcsak a gasztronómia lehet a "szeretetnyelve", hanem bármi egyéb, amely erősít, támogat, felemel és célba jut.
A végén beszéltünk még az ízek érzékeléséről és a rágás fontosságáról. Jómagam a mindfulnessen, a tudatos jelenlét pszichológiáján keresztül értettem meg: bármilyen egyszerű étkezés meditációvá válhat. Ha nem a "kütyükre" és a zajokra figyelek, hanem az evés részleteire, akkor tudok az "itt és most"-on keresztül önmagamhoz és a jelenhez megérkezni (kapcsolódni). Ez csökkenti a szorongást és közelebb visz a megelégedettséghez. Főleg akkor, ha az étel finom és tudatosan "megengedem" magamnak a pillanat élvezetét.
A közös előadás másik nagy tanulsága számomra Zsófi személyisége volt. Inspiráló olyan ember közelében lenni, aki rendelkezik önismerettel, életigenlő, tudja, hogy mit akar és van bátorsága a terveit véghez vinni. Bár főzni nem főztünk - volt, aki otthon rákérdezett erre -, azonban a derű és a nyitottság, amely az estét jellemezte, remélem további erőt, sőt lendületet adott a kedves közönségnek. Nekem mindenképpen.
Köszönöm az élményt!
Dr. Domján Mihály
https://www.instagram.com/dr.domjan
https://hu.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos
Az új pszichológusi podcast-ek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on és az Apple Podcast-on. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is.
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseimet ajánlom:
- Minőségi idő a családban
- Csak lazán! Nem minden a te feladatod!
- Mire jók a családi sztorik? Hogyan gazdagítanak?
- Az anyád vagyok vagy a szeretőd?
- Brutál narancsos csokitorta
Amennyiben a blogbejegyzések és a podcast-ek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.
Hálásan köszönöm!
(Képek forrása: saját és pixabay.com)
A konfliktus szó szerint összecsapást, megütközést és perlekedést jelent. Egyfajta versengésnek is felfogható - konkrét előnyökért. Ilyen például a hatalom, a kontroll, az érdekek vagy a szükségletek. Persze nem minden formája destruktív. Sőt, idővel az ember megtanulhatja, megláthatja az érzelmi telítettség, a fenyegetettség, a "harc" vagy a leblokkolás helyett a konfliktusok pozitív oldalát. Az életben a konstruktív hozzáállás - kis segítséggel és belátással - választható. Idővel mindenképpen. 
A konfliktuskezelés kapcsán - a mindennapi munkám és az előadások során - az alábbi szempontok szoktak előkerülni: 
Előnyösebb ekkor a "miértek" használatát kerülni. Helyette inkább a következőket feltenni: "
Bármi is legyen a válasz, fontos belátnod, hogy ne akard a másikat megnevelni. 
Az élet különleges ajándéka, amikor olyan közegben lehet az ember, ahol értik és tisztelik. Ahol hitelesen önmaga lehet és elfogadják. Ezt nem felejti el soha. 
Általában az alkalmaink után nehéz az íráshoz a megfelelő szavakat megtalálom. Egyszerűen hála van bennem és derű. Kihívás ez most is, hiszen a legjobbat szeretném a 120 percünkből átadni.
Igen, ezt éreztem. Mindenki önmagát adta, az emberségét, amelyet érdeklődő és elfogadó szeretet vett körbe. Olyan gyorsan elszaladt a közös két óránk, hogy még a Petőfi Sándor Városi Könyvtár nyitvatartásából is egy picit kicsúsztunk. Köszönjük a befogadást és a kedvességet!
Ilyen az, amikor a másik ért téged... 
Minden család másként szervezi az életét, azaz saját adottságokkal, lehetőségekkel és múlttal bír. Ha azonban tudnak a konyhaasztal körül együtt lenni, akkor azt legtöbbször pozitív életérzés kíséri, mi több derűlátó változások generálódnak. Ennek legegyszerűbb kivitelezési módja a hétköznapi közös vacsorák bevezetése.
Volt olyan édesapa, aki bevezette, hogy egy héten egyszer, minden szerdán közösen csinál a gyermekkel vacsorát mindannyiuknak. Máshol a férj és a feleség napi váltásban készítik el az ételeket. Újabb családnak hosszabb időszak volt, mire az első közös étkezésük eljött. Számos sérelmen kellett ehhez segítséggel túljutniuk. Végül azonban, ahogyan a fájdalmak a felszínre jutottak és egyáltalán elkezdtek egymással beszélgetni, megjött a kedvük az első családi ebédjükhöz. Belátták, hogy ez nekik jó, illetve olyasvalamit fejeznek ki ezzel, ami felé szeretnének haladni. A következő família a családterápia előrehaladtával jutott el oda, hogy a házaspár elkezdett közösen főzni. Máshol pedig csupán az történt, hogy továbbra is az édesanya készít mindent, de az örömére, az apa beül addig a konyhába és beszélgetnek. Hála Istennek, sok a pozitív példa!
Milyen pozitívumokkal járhatnak a szokássá tett közös étkezések? 
Bárhol tartsunk, mindig tehetünk egy apró lépést előre. Az elvárások egekig való növelése helyett pedig inkább tanuljuk meg a szabályt: nekem jó, hogy adhatok!
Karácsonyi ajándékba kaptam az 
A második felvonásban a feleség, 
Talán ezeken a kérdéseken színházi élmény nélkül is el lehet gondolkozni, sőt valakivel megosztani azt, ahol tartunk. Sokszor az egyensúly megtalálása a cél, nem pedig a végletek. Ehhez persze (ön)szeretet kell. Ennek hiányát a darab a zsenialitásan bemutatja. Néha tükörbe is kell néznünk! 
Gyermekként abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy az anyai nagymamám és az egyik húga rengeteget foglalkozott velem, velünk. Így visszagondolva nem is tudom, honnan jött náluk a sztorizás "gyakorlata", de szerencsémre számtalan történetet osztottak meg a családjukról. Pontos ismereteket kaptam például a második világháború előtti időszakról. Nagy földjeik voltak és jól működő gazdaságuk. Meséltek arról, hogy milyen terveiket törte ketté a hadviselés, hogyan ment akkor az ismerkedés, miért volt Ici - nagymamám húga - a vörös haja miatt különleges, kiről nevezték el a Bugacra vezető első aszfaltutat, a katonák hol ásták el az aknákat, hogyan "vadászott" nagymamám öccse lőfegyver nélkül a front után (pálinkába áztatott kukoricával fácánozott). Most, ahogyan visszagondolok, nem tudnám hirtelenjében megszámolni, mennyi apró részeletet ismerhettem meg általuk. Az is igaz, hogy ez engem érdekelt és sokat kérdeztem. Megannyi elbeszélést hallottam tehát a szerelmekről, a halálról, a Rákosi éráról, a nélkülözésekről, az összetört vágyakról, a hajdani bálokról és persze egymás támogatásáról.
Sohasem fogom elfelejteni, amikor körülbelül 15-20 évvel ezelőtt Icivel elmentük a Constantinum Intézmény főépületébe. Anno odajártak kislányként iskolába. A belépés varázslat volt mindkettőnk számára. Neki, nyolcvan pár évesen időutazásként szolgált az ott töltött pár pillanat, nekem pedig harminc körül egyfajta rácsodálkozást adott arra, amiről gyermekként oly sok csodálatos sztorit hallottam. Úgy kerültünk egyébként oda, hogy akkor kértek fel engem egy OKJ képzéshez tanárnak, ami helyileg a Constantinumban volt. Mivel egyébként is hetente, kéthetente elvittem Icit bevásárolni, így egyszer megtoldva a "kört", az iskola felé kanyarodtunk. Ez idő tájt beszámoltam ugyanis neki arról, hogy ott tanítok pszichológiát. Igen, pont abban az épületben, amelyről annyi történetet hallottam gyermekként. Magam sem tudom, hogy az iskola mai vezetése ismeri-e, hogy volt például saját szőlőültetvénye a sulinak, valamint méhészete, sőt tanítottak varrni, főzni és persze imádkozni. Volt ott egy Invioláta nevű nővér is, akit Ici nagyon szeretett, és hát a sztorikon keresztül valahol az én életem része is lett - látatlanul. Most, írva a sorokat, hálás vagyok Istennek, hogy akkor közösen "belesekedhettünk" az intézménybe. Örökre megmegmarad bennem ez az izgalmas és egyben meghitt pillanat!
A családterápia régóta ismert ajándéka ez a felismerés. A mindennapi gyakorlat valóban azt igazolja, hogy hasznos a genogram - családtérkép - felvétele. Azáltal, hogy a családtagok belső viszonyai, kapcsolatai, erőforrásai és főbb tulajdonságai bemutatásra kerülnek, könnyedebben megérthetővé válnak azok a dinamikák, amelyek a jelenben például szorongást vagy elakadást okoznak. Pozitív értelemben pedig azt adja a családfa felvétele, hogy nem vagyok egyedül. Hasonlítok valakire, közel kerülök a történelemhez, új nézőpontból szemlélhetek egy házat/települést, ugyanakkor beláthatom, hogy állnak mögöttem tanulságok és életigenlések. Ezekre a bizonyítékok a mi saját létünk! Az ismétlődő negatív sémákat és dilemmákat, ahogyan a családi titkokat sem érdemes letagadni - talán ezek a legizgalmasabb "felfedezések". 
Ha azt választom, hogy a még élő rokonokat felhívom, kérdezősködöm tőlük, mi több a kapcsolatomat "leporolom" velük, akkor a megismerést a megértés és az (ön)elfogadás fogja követni. 
Sokaknak - sajnos - nem kell a családi sztorizós feladattal kapcsolatosan messzire menniük, hiszen az édesanyjukkal vagy az édesapjukkal sem beszélgettek még soha egy jót. Talán itt lenne érdemes az "építkezést" elkezdeni, persze csak akkor, ha van rá kölcsönös nyitottság és lehetőség.