Az élet különleges ajándéka, amikor olyan közegben lehet az ember, ahol értik és tisztelik. Ahol hitelesen önmaga lehet és elfogadják. Ezt nem felejti el soha.
2020. február 15-én folytattuk azt a "missziós", ugyanakkor önismeretünket és családjainkat is támogató munkát, ami két évvel ezelőtt indult el Kiskunfélegyházán. 2018. szeptember 26-án került átadásra az ismert szervdonorok emlékműve, majd 2019. áprilisában kezdetét vették a szervdonorok hozzátartozóinak szervezett összejövetelek. A tavaly decemberi csoportfoglalkozásunk óta most találkoztunk újból.
A sorainkban először köszönhettünk egy olyan urat, aki messziről érkezett közénk - vállalva a kilométereket. Három éve lett a felesége szervdonor. Szintén első alkalommal, nagy-nagy örömünkre két olyan fiatalember is megtisztelt minket, akik pedig transzplantáltak.
Általában az alkalmaink után nehéz az íráshoz a megfelelő szavakat megtalálom. Egyszerűen hála van bennem és derű. Kihívás ez most is, hiszen a legjobbat szeretném a 120 percünkből átadni.
Szimplán körbementünk. Bemutatkoztunk és sokat meséltünk magunkról. A küzdelmekről, az érzelmi hullámzásról és a megtartó pillanatokról. Néha próbáltam pszichológusként pár dolgot értelmezni, kiemelni és "összekötni". Igazából a moderálás mellékes volt. Magával vitt ugyanis bennünket a találkozás öröme. Csodálatos volt hallgatni a transzplantált fiatalemberek életigenlését, ahogyan szintén valódi kincseket kaptunk a szervdonorok hozzátartozóinak a megosztásai által.
Előző este olvastam egy könyvet, melyből egy részlet jut most az eszembe:
"Az a hivatásom, hogy egyre emberibb legyek. E cél vonzásában élek..." (P. Amédée Hallier, Dr. Dominique Megglé (2016): A szerzetes és a pszichiáter. Sarutlan Kármelita Nővérek, Pécs,83.o.)
Igen, ezt éreztem. Mindenki önmagát adta, az emberségét, amelyet érdeklődő és elfogadó szeretet vett körbe. Olyan gyorsan elszaladt a közös két óránk, hogy még a Petőfi Sándor Városi Könyvtár nyitvatartásából is egy picit kicsúsztunk. Köszönjük a befogadást és a kedvességet!
Az alkalmunk végén még egyszer körbementünk. Megkérdeztem, hogy ki, mit visz magával haza. A következő válaszokat kaptam:
- "Ezekről lehet beszélni és kell is."
- "A jó dolgokat Isten problémákba csomagolja."
- "Pozitív érzéseket sugároztatok vissza."
- "Másik családot kaptam."
- "A transzplantáció egy új esély, amit kimaxolni kötelező."
- "Hála, öröm, hogy vagytok!"
Ilyen az, amikor a másik ért téged...
A szervdonorok hozzátartozóinak következő találkozójával kapcsolatosan emailben - dr.domjan@freemail.hu - vagy a fotón szereplő telefonszámon lehet információt kérni.
A rólunk készült tévéfelvétel itt nézhető meg.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
Légy önmagad!
Dr. Domján Mihály
https://hu.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos
További motivációs gondolatok:
https://www.instagram.com/dr.domjan
Ismert szervdonorok emlékműve:
Kiskunfélegyháza, Alsótemető, Molnár Béla utca
Ravatalozó
A témához kapcsolódó összes blogbejegyzés itt található.
Ajánló:
- A szív útja - emlékezés a szervdonorokra - blogbejegyzés a 2018-as emlékműavatásról
- Mindenkire vár egy karácsony - a negyedik csoportfoglalkozás
- Előítéletek fogságában - az ötödik csoportfoglalkozás
- Életigenlés - a hatodik csoportfoglalkozás
- Bárhová mész, ott vagy - mindfulness könyvajánló
(Képek forrása: saját és pixabay.com)
Minden család másként szervezi az életét, azaz saját adottságokkal, lehetőségekkel és múlttal bír. Ha azonban tudnak a konyhaasztal körül együtt lenni, akkor azt legtöbbször pozitív életérzés kíséri, mi több derűlátó változások generálódnak. Ennek legegyszerűbb kivitelezési módja a hétköznapi közös vacsorák bevezetése.
Volt olyan édesapa, aki bevezette, hogy egy héten egyszer, minden szerdán közösen csinál a gyermekkel vacsorát mindannyiuknak. Máshol a férj és a feleség napi váltásban készítik el az ételeket. Újabb családnak hosszabb időszak volt, mire az első közös étkezésük eljött. Számos sérelmen kellett ehhez segítséggel túljutniuk. Végül azonban, ahogyan a fájdalmak a felszínre jutottak és egyáltalán elkezdtek egymással beszélgetni, megjött a kedvük az első családi ebédjükhöz. Belátták, hogy ez nekik jó, illetve olyasvalamit fejeznek ki ezzel, ami felé szeretnének haladni. A következő família a családterápia előrehaladtával jutott el oda, hogy a házaspár elkezdett közösen főzni. Máshol pedig csupán az történt, hogy továbbra is az édesanya készít mindent, de az örömére, az apa beül addig a konyhába és beszélgetnek. Hála Istennek, sok a pozitív példa!
Milyen pozitívumokkal járhatnak a szokássá tett közös étkezések? 
Bárhol tartsunk, mindig tehetünk egy apró lépést előre. Az elvárások egekig való növelése helyett pedig inkább tanuljuk meg a szabályt: nekem jó, hogy adhatok!
Karácsonyi ajándékba kaptam az 
A második felvonásban a feleség, 
Talán ezeken a kérdéseken színházi élmény nélkül is el lehet gondolkozni, sőt valakivel megosztani azt, ahol tartunk. Sokszor az egyensúly megtalálása a cél, nem pedig a végletek. Ehhez persze (ön)szeretet kell. Ennek hiányát a darab a zsenialitásan bemutatja. Néha tükörbe is kell néznünk! 
Gyermekként abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy az anyai nagymamám és az egyik húga rengeteget foglalkozott velem, velünk. Így visszagondolva nem is tudom, honnan jött náluk a sztorizás "gyakorlata", de szerencsémre számtalan történetet osztottak meg a családjukról. Pontos ismereteket kaptam például a második világháború előtti időszakról. Nagy földjeik voltak és jól működő gazdaságuk. Meséltek arról, hogy milyen terveiket törte ketté a hadviselés, hogyan ment akkor az ismerkedés, miért volt Ici - nagymamám húga - a vörös haja miatt különleges, kiről nevezték el a Bugacra vezető első aszfaltutat, a katonák hol ásták el az aknákat, hogyan "vadászott" nagymamám öccse lőfegyver nélkül a front után (pálinkába áztatott kukoricával fácánozott). Most, ahogyan visszagondolok, nem tudnám hirtelenjében megszámolni, mennyi apró részeletet ismerhettem meg általuk. Az is igaz, hogy ez engem érdekelt és sokat kérdeztem. Megannyi elbeszélést hallottam tehát a szerelmekről, a halálról, a Rákosi éráról, a nélkülözésekről, az összetört vágyakról, a hajdani bálokról és persze egymás támogatásáról.
Sohasem fogom elfelejteni, amikor körülbelül 15-20 évvel ezelőtt Icivel elmentük a Constantinum Intézmény főépületébe. Anno odajártak kislányként iskolába. A belépés varázslat volt mindkettőnk számára. Neki, nyolcvan pár évesen időutazásként szolgált az ott töltött pár pillanat, nekem pedig harminc körül egyfajta rácsodálkozást adott arra, amiről gyermekként oly sok csodálatos sztorit hallottam. Úgy kerültünk egyébként oda, hogy akkor kértek fel engem egy OKJ képzéshez tanárnak, ami helyileg a Constantinumban volt. Mivel egyébként is hetente, kéthetente elvittem Icit bevásárolni, így egyszer megtoldva a "kört", az iskola felé kanyarodtunk. Ez idő tájt beszámoltam ugyanis neki arról, hogy ott tanítok pszichológiát. Igen, pont abban az épületben, amelyről annyi történetet hallottam gyermekként. Magam sem tudom, hogy az iskola mai vezetése ismeri-e, hogy volt például saját szőlőültetvénye a sulinak, valamint méhészete, sőt tanítottak varrni, főzni és persze imádkozni. Volt ott egy Invioláta nevű nővér is, akit Ici nagyon szeretett, és hát a sztorikon keresztül valahol az én életem része is lett - látatlanul. Most, írva a sorokat, hálás vagyok Istennek, hogy akkor közösen "belesekedhettünk" az intézménybe. Örökre megmegmarad bennem ez az izgalmas és egyben meghitt pillanat!
A családterápia régóta ismert ajándéka ez a felismerés. A mindennapi gyakorlat valóban azt igazolja, hogy hasznos a genogram - családtérkép - felvétele. Azáltal, hogy a családtagok belső viszonyai, kapcsolatai, erőforrásai és főbb tulajdonságai bemutatásra kerülnek, könnyedebben megérthetővé válnak azok a dinamikák, amelyek a jelenben például szorongást vagy elakadást okoznak. Pozitív értelemben pedig azt adja a családfa felvétele, hogy nem vagyok egyedül. Hasonlítok valakire, közel kerülök a történelemhez, új nézőpontból szemlélhetek egy házat/települést, ugyanakkor beláthatom, hogy állnak mögöttem tanulságok és életigenlések. Ezekre a bizonyítékok a mi saját létünk! Az ismétlődő negatív sémákat és dilemmákat, ahogyan a családi titkokat sem érdemes letagadni - talán ezek a legizgalmasabb "felfedezések". 
Ha azt választom, hogy a még élő rokonokat felhívom, kérdezősködöm tőlük, mi több a kapcsolatomat "leporolom" velük, akkor a megismerést a megértés és az (ön)elfogadás fogja követni. 
Sokaknak - sajnos - nem kell a családi sztorizós feladattal kapcsolatosan messzire menniük, hiszen az édesanyjukkal vagy az édesapjukkal sem beszélgettek még soha egy jót. Talán itt lenne érdemes az "építkezést" elkezdeni, persze csak akkor, ha van rá kölcsönös nyitottság és lehetőség. 
Decemberben tartottuk a donorcsaládok hatodik találkozóját Kiskunfélegyházán, a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban. Ezen az alkalmon új tagként köszönthettük sorainkban Margót, aki sok "kinccsel" gazdagított bennünket. Hálás vagyok az őszinteségéért és a jelenlétéért! A mostani sorokat a beleegyezésével írom. Hiszem, hogy így többen erőt és inspirációt fognak az életigenlő példájából meríteni.
Mi történt a családjukkal? A hölgy elmesélte, hogy korábban a házastársa tüdőbeteg volt és számos kezelésen esett át. Akkoriban felmerült - az orvosi beavatkozások közepette - az esetleges szervdonáció lehetősége. Azonban az élet úgy adta, hogy később a férje lett az. Visszatekintve, Margó a lelki fájdalmai ellenére őszintén tudott a szervdonációra igent mondani - a férje agyhalálának bejelentése után -, hiszen régebben a "másik" oldalon is álltak már. Elmondása szerint megnyugvással tölti most el az a tudat, hogy "segítettünk másokon". Életének jelenlegi erőforrásként a mozgássérült fia ápolása szerepel.
Három hét elteltével a fiú elkezdett apránként kommunikálni és másfél hónap elteltével a beszéde helyre állt. A hölgy elmondta, hogy jelenleg az otthonukban a gyermekét segíti mindenben, illetve támogatja abban, hogy közösségbe eljárhasson. Aktívan részt vesz olyan programok szervezésében is, amely a fiához hasonló helyzetben levő embereknek kikapcsolódást és feltöltődést tud adni. Gyermekével vannak terveik, sőt tesznek értük. Számomra talán a leginspirálóbb, hogy a lehetőségeik mentén szeretnek utazni és örömmel meg tudják ezt élni. 
1998-ban ismertem meg egy szerencsés "véletlenen" keresztül 
1. Bűnbánat és hálaadás az elmúlt évért - egyéni szinten.
2. Bűnbánat és hálaadás az elmúlt évért - családi szinten.
3. Bűnbánat és hálaadás az országunkért.
4. Vegyünk elő egy-egy papírt, majd egyénileg írunk egy listát a jövő évünkkel kapcsolatos vágyainkról és terveinkről. 
6. Imádk
Ehhez az úthoz kívánok megtartó és biztonságos emberi kapcsolatokat, valamint sok-sok örömöt, erőt, kitartást, plusz bátorságot!