Talán szabad azt írnom, hogy a panaszkodás kultúrájában élünk. Bár vágynánk egy elfogadó és inspiráló környezetre, de sokszor észre sem vesszük, hogy mi sem tudjuk ezt megteremteni, sőt inkább látványosan "temetjük" magunkat. Az elégedetlenség - sajnos - népbetegség.
A sérelmek kimondására természetesen szükség van, hiszen gyógyító aktus, azonban egyesek sportot űznek a nyavalygásból. Mások azt az "izmukat" fejlesztették ki, hogy bármit hallanak, rögtön rátesznek még egy lapáttal. A túlpanaszkodás mellett gyakori az a hajlam is, hogy adott helyzetben azonnal a dolgok negatív oldala van kiemelve. Újabb csoport könnyedén "ingázik" a siránkodás és a másik kritizálása, mi több megvetése között. A sort végtelenül lehetne folytatni, de talán azért a "megélhetési energiavámpírokat" meg kell még említenem...
Aki sokat panaszkodik, általában önmagával elégedetlen, amit azután "lever" másokon.
A parttalan panaszkodás hatására - ráadásként - az énközpontúság fixálódik, nem beszélve az ilyenkor újból felidézett stresszes helyzetek hormonális változásairól. A tartós érzelmi megrázkódtatások mindannyiunkat megbetegítenek.
Ugorjunk most egy nagyot előre!
Közel egy év óta tudatosan gyakorlom a naponkénti hálaadást. Próbálok odafigyelni a blogbejegyzés címét adó szemléletre is. Fokozatosan erősödik bennem az, hogy mindenki maga dönti el, hogyan viszonyul az adott élethelyzetéhez. Persze mindez egy tanulási folyamaton keresztül zajlik - hasonlóan egy idegennyelv elsajátításához.
A választás lehetősége a kezünkben van!
Ezt a blogbejegyzést a munkámból vett példával szeretném illusztrálni. Az anonimitás kedvéért csak egy kis részletet osztok meg - azt is módosítva.
A párterápia sokadik alkalmán visszanéztünk a megtett útra. A házaspár egyik tagja elmondta, hogy számára mi okozta a fordulatot. Az egyik váratlan konfliktusukban, amikor újból elhangzott a társa szájából a "Jó, akkor most elhagylak!" című mondat, már nem ijedt meg. Azt érezte, hogy ha ennyi volt, akkor legyen így. Spontán elkezdett magában hálát adni azokért a szép dolgokért, amit az elmúlt 15 évben a házasságban kapott. Köztük a gyönyörű gyermekükért, a sok szép pillanatukért és hogy mennyi mindenben felnőtté vált. A hálaadásban örömöt élt meg. Ez a derű "magától" töltötte be a korábbi félelmeinek és elvárásainak a helyét. Ekkor történt meg az elengedés pillanata. "Ha ennyi volt, akkor legyen így." Az őszinte fordulata persze nem maradt nyomtalan. A társa elkezdte viszonozni a felszabadultságát és a pozitív átalakulását...
Ez a váratlan szemléletváltozás engem is megérintett. Nemcsak a házasságuk hatalmi harcai csitultak le, hanem megerősödtem abban, hogy egy újabb bejegyzést írjak a hála gyógyító erejéről.
Hiszek abban, hogy a félig üres "poháron" való nyavalygás helyett hálát lehet adni a félig teliért!
A bevezető után pár kérdést szeretnék felvetni azzal kapcsolatosan, hogy mit lenne érdemes bevetni a folyamatos panaszkodás ellen:
1. Képes lennél-e arra figyelni, hogy tárgyilagos stílusban fejezd ki magad? Ismered-e az énüzenetek fogalmát? Utána tudnál ezeknek nézni?
2. Megszabhatnád-e azt magadnak, hogy egy sérelemről maximum hányszor panaszkodj?
3. Mi történne, ha a negatív gondolatok szabadon engedése után rögtön rátérnél a megoldások keresésére?
3. Fel tudnád-e ismerni, illetve képes lennél-e felvállalni az emberi szükségleteidet?
5.Tudnál-e magadnak időt adni arra, hogy felülvizsgáld: kiknek akarsz megfelelni?
6. Mennyire vannak a kapcsolataidban az adok és a kapok egyensúlyban?
7. Hogy vagy a következő gondolattal: az emberi síkon a jó és a rossz - "lent és fent" - együtt jár?
8. Amikor sokadszorra "alaposan" panaszkodsz, akkor kívülről hány évesnek látod magad? Felnőttnek vagy gyermeknek?
+1. Szoktad-e gyakorolni a naponként hálaadást? Részeletesebben lásd erről A legegyszerűbb "méregtelenítő" eszközöd a hálaadás című blogbejegyzést.
Talán kedvet adtam ahhoz, hogy elgondolkozz a szemléletváltás lehetőségén!
Neked jó, ha hálássá válsz!
Dr. Domján Mihály
https://www.instagram.com/dr.domjan
www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos
Az új pszichológusi podcast-ek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on és az Apple Podcast-on. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is.
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi blogbejegyzéseket ajánlom:
- 9+1 lépés az önbizalomhoz
- Hittel minden a javadra válik
- Hogyan építsd fel önmagad huszonévesként?
- Hogyan lehet "mérgező" szülők után saját életed?
- Merj kevésnek lenni!
Amennyiben a blogbejegyzések és a podcast-ek értéket képviselnek a számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.
Hálásan köszönöm!
(Képek forrása: saját és pixabay.com)
A mostani blogbejegyzésemet egy olyan igehirdetés inspirálta, amelyben a lelkész leginkább arról beszélt, hogy legyünk jók, és hogy minden csak akarat kérdése. Az üzenetei reflexiókat nyitottak ki bennem. Az pedig, hogy le is mertem ezeket írni, egy református lelkésznőnek köszönhetem. Többek között neki mondtam el azt a félelmemet, hogy mivel nem vagyok teológus, így talán alkalmas sem a reagálásra. A hölgy viszont bátorított arra, hogy vállaljam fel a meglátásaimat. Véleménye szerint az Egyháznak szüksége van az építő jellegű kérdésekre, hiszen azok párbeszédet, így pedig növekedést adhatnak. A hozzáállása, ahogyan a felvetése szintén tetszett, így pár kérdést összeszedtem, sőt a magam szűrőjén keresztül válaszoltam rájuk. 
2. Ha nem kell jónak lennem, akkor mi legyek? 
4. Át tudok-e Istennek mindent adni?
5. Kell-e félnem Istentől?
Végezetül meg szeretném köszönni a lelkésznőnek, hogy segített együtt gondolkodni és jobban megélnem azt, aki vagyok. Hála érte!
Kevés olyan film van, amelyről azt gondolom, hogy általa a készítők tényleg valami jót akartak a világnak adni. Nos, számomra a többszörös Golden Globe és Oscar-díjas Zöld könyv (HBO GO) pontosan ilyen. Mindezek mellett magán viseli a "hogyan oldjunk meg mindent 130 perc alatt" című csábító elvárást, de ezzel együtt szerethető és felemelő.
A film egy rasszista, olasz származású, nagycsaládos kidobóember és egy ünnepelt, magányos, fekete zongorista különös barátságának a fejlődését mutatja be. A New Yorki zenész - a mozi végén kiderül, hogy miért - turnéra indul egy olyan közegbe, ahol a bőrének a színe kirekesztettséget jelent - a briliáns tehetsége ellenére.
A szervdonorok hozzátartozóinak októberi csoportfoglalkozásával kapcsolatosan emailben - dr.domjan@freemail.hu - vagy a fotón szereplő telefonszámon lehet információt kérni. Az alkalom helyileg Kiskunfélegyházán lesz.
Ebben a blogbejegyzésben egy olyan témáról szeretnék írni, amely kimondva vagy kimondatlanul ott lappang számos ember gondolataiban, sőt családjában. Lényege: vágynánk változásra, de közben elfelejtjük, hogy mindennek ára és ideje van.
Általában a nehézségek idején a másiktól várjuk például a megértést, az elismerést és a köszönet szavait. Falakba ütközve tovább nőhet a tehetetlenségünk, így eljuthatunk a figyelem vagy éppen a szexualitás kiköveteléséhez, sőt a büntetésekhez. A legszebb az a történetben, amikor önismeret híján "megfejeljük" még jobban az elvárásainkat. Megsértődünk azon, hogy nem találták ki a gondolatainkat. Bár néma gyereknek anyja sem érti a szavát, de azért csak elvárható lett volna, hogy a másik rájöjjön arra, hogy nekünk mire lett volna szükségünk! Ez egy igazságos elvárás, nemde?! Hát, az óvodában feltétlenül...
"Szabad" valamit/valakit szeretned, illetve nem szeretned, ugyanúgy valamit elfogadnod vagy nem elfogadnod. Úgy tudsz megtanulni nemet mondani, ha nekilátsz az értékeidre, az érzéseidre és a céljaidra odafigyelni (igent mondani). A nemet mondás tehát a magadra való igent mondással egyenlő. (Videó erről 
Talán abbahagynád az önsajnálatot vagy feladnád a reménytelen reményt, és mondjuk kérnél segítséget.
Érdekes önismereti lehetőséggel bírnak a ragaszkodásaink és a vonzásaink feltérképezése. Sokszor észre sem veszi azt az ember, hogy a gyermeki énje ugyanúgy "beleszól" a döntéseibe és a viselkedésébe, mint a felnőttsége. Pedig gondolhatnánk azt, hogy ami a hátunk mögött van, annak már nincs "kanala" a jövőnkben. Azután egyszer csak szembesülünk azzal, hogy még "lepukkantabb" szituációt sikerült "bevonzanunk"...
Az elszenvedett gyermekkori nehézségekkel - szerencsére - nem ér véget az élet, hanem a felnőtt énünk segítségével növekedhetünk "újból". Elfogadó és támogató kapcsolatokon keresztül ugyanis képessé válhatunk arra - ha van bennünk erre nyitottság és akarat -, hogy a veszteségeinkből leltárt készítsünk. Közben megtanulhatjuk a jogos haragunkat felismerni, majd "kiengedni". Konfrontatív módon elsajátíthatjuk a véleményünk felvállalását is. Idővel arra szintúgy képessé válhatunk, hogy szembenézzünk azzal, akik vagyunk és mindennel együtt az önelfogadást és a megbocsátást válasszuk. Megismerjük továbbá azt is, hogy ki és mi a jó nekünk. Aki lespórolja ezt az önismereti munkát, bizony harminc, negyven, ötven évesen még mindig egy egocentrikus óvodás szintjén fog állni.
Miután egy pár eljut a játszmák "csataterére", akkor vagy folytatják az állóháborút, vagy elválnak, nyitottság esetén pedig párterápiába tudnak menni. Ott kaphatnak segítséget ahhoz, hogy az egyéni felnőtté válásuk és a sérült gyermeki énjük területén változások jöhessenek létre. A másik megértésében és a jószándékának a belátásában bekövetkező pici elmozdulások szintén nagyban befolyásolják a terápia sikerességét. Megpróbálom ehhez láttatni a közös erőforrásaikat, a korábbi sikereiket, együttműködéseiket és támogatni őket abban, hogy merjék az őszinteség fájdalmas útját választani. 
Azt kívánom, hogy merd élvezni az életed! Ne az elvárásaidba kapaszkodj, hanem tanuld meg a saját szükségleteidet nyíltan felvállalni és vedd "kézbe" a haragodat. Vállald fel, hogy mit szeretsz és mit nem, illetve hogy mit tudsz elfogadni és mit nem. Azt pedig sohasem érdemes elfelejtened, hogy a kapcsolataidat önmagadból teremted meg.
Júniusban tartottuk a donorcsaládok harmadik találkozóját Kiskunfélegyházán. Örömmel üdvözöltük egymást a nekünk helyt adó Petőfi Sándor Városi Könyvtárban, majd vetettük bele magunkat a beszélgetésbe.