Október 26-án tartottuk Kiskunfélegyházán, a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban a szervdonorok hozzátartozóinak soron következő találkozóját.
Először felidéztük a szeptemberi ünnepséget. Tavaly lett felavatva az ismert szervdonorok emlékhelye. Idén - az első évfordulón - szakmai előadásokkal kezdtünk, majd következett a koszorúzás.
A délután folyamán több megható beszélgetésre került sor. Egy hölgy például 200 km-t utazott csak azért, hogy kifejezze a háláját. Korábban a gyermeke kapott szervet. Amikor pedig elhelyeztük az emlékhelyen a kegyelet virágjait, illetve mécseseit, akkor többen észrevették, hogy megcsókolta azt a krizantémot, amit hozott. Egy másik résztvevő anno a betegsége miatt kapott életmentő vért. Ő ezen keresztül érintődött meg, illetve vonódott bele az ünnepségbe. Nekem pedig egy olyan beszélgetéshez volt szerencsém, ami azóta is "zakatol" bennem. A temetőben egy transzplantáción átesett személy szólított meg. Pár kedves mondat után megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve közénk eljönni. Azt mondta, hogy egyelőre még félne ettől. Köszönöm így utólag is az őszinteségét. Sokat gondolkodtam ezen, sőt újabb igazolást nyert bennem, hogy mennyi kibeszéletlen fájdalom és tabu él közöttünk. Abban ugyancsak megerősödtem, hogy a "missziónkra" szükség van és folytatni kell a karitatív munkánkat!
Visszatérve az októberi csoportfoglalkozásunkra, szinte magától jött az a téma, hogy most a tabukról és az elszenvedett ítélkezésekről beszélgessünk.
Az ítéletalkotás "vak" elfogultságból, felsőbbrendűségből és megtorlási igényből ered. Általában kevés tapasztalat alapján történik vagy mindenfajta jártasság nélkül...
Az alábbiakban fájdalmas történetek fognak következni.
Az egyik résztvevő elmesélte, hogy amikor a gyermeke az intenzíven feküdt agyhalál állapotában, akkor többen azt kérdezték tőlük, illetve azt terjesztették a családjukról, hogy a szervekkel "üzletelni" fognak. Mélységesen traumatizálóan és fájdalmasan hatott rájuk az irányukba többszörösen feltett kérdés: "És eladjátok a szerveket?" Miközben hallgattam ezt a megosztást, teljesen elképedtem nemcsak a szituáció tartalmi szintjén, hanem az empátia (együttérzés) teljes hiányán. Az ember esze megáll az ilyen fokú tudatlanságon és érzéketlenségen! Az érintett szülő elmesélte, hogy számára ezek az "ütések" kellettek ahhoz, hogy a gyermeke neve felkerüljön az ismert szervdonorok emléktáblájára.
Egy másik résztvevő a saját történetével folytatta a sort. Nekik többen azt a kéretlen magyarázatot mondták, hogy a hozzátartozójuk azért halt meg, mert túlsportolta magát. Természetesen ennek semmi alapja sem volt, ahogyan az intenzíves orvos első reakciója is vádaskodás lett: "Biztosan be volt kábítószerezve." A kórházba szállított fiatalon háromszor csinálták meg a drogtesztet. Mindegyik alkalommal negatív lett az eredmény. Az orvos későbbiekben sem korrigálta a bántó és ítélkező magatartását, hanem idővel "szimplán" közölte, hogy a családtagjuk agyhalott. Mindezen fájdalmas történet kimenetele ugyancsak az lett, hogy az elhunyt szervdonor neve felkerült az emlékműre. "Legalább igy bebizonyítottuk, hogy nem kábítószeres!"
Egy újabb orvos az intenzívre került személy hozzátartozójának mindenfajta bevezető nélkül azt mondta: "Egy százalék a túlélési esély, a telefonját ezért ne kapcsolja ki." Az illetőt ez a mondat megsemmisítette, bár később az orvos bocsánatot kért.
Folytatva az előítéleteket, újabb példa, ami közöttünk a csoportban elhangzott: ha egy motoros balesetet szenved, akkor csak ő lehet a hibás. No comment!
Pozitív példákkal zárnám a sort. Az első, hogy az egyik érintett családtagnak - évekkel később - egy transzplantációval foglalkozó orvos a következőt mondta: "Legyenek büszkék magukra, hogy fizikailag egészséges gyermeket neveltek fel." Ezek a szavak lelkileg gyógyítólag hatottak a szülőkre. Talán az orvos bele sem gondolt abba, hogy az őszinte visszajelzésével milyen sokat segített a hozzátartozóknak, és talán a blogon keresztül pedig újabb személyeknek.
Pozitív az a kezdeményezés is, hogy idén Budapesten továbbképző napot szerveztek a donorok hozzátartozóival történő kommunikáció témakörében. Az orvosoknak szervezett képzés első alkalommal került megrendezésre. Köszönöm, hogy én is kaphattam rá meghívást. Sokat adott és gazdagított! Részletek itt.
Továbbá hála és köszönet a Magyar Szervátültetettek Szövetségének az irányunkba mutatott sokoldalú támogatásért és kedvességért! Örülünk a Szervusz újságban való megjelenés lehetőségének is!
Összességében azt gondolom, hogy évekre van még szükségünk ahhoz, hogy az előítéletek és a tudatlanság helyébe nyíltság, megértés, mi több kölcsönös elfogadás kerüljön. A jelenlegi szűk keresztmetszet ellenére hiszek és hiszünk abban, hogy a pici lépések meg fogják a gyümölcsöket hozni!
Újból csak visszatérve az októberi csoportfoglalkozásunkhoz, a végén elkezdtük a leendő brossúránk megtervezését. Olyan rövid, megerősítő és támogató gondolatokat szeretnénk összeszedni, amelyek biztosan nem azonnal, de idővel segíteni tudnák majd a szervdonorok hozzátartozóinak a gyászfolyamatát. Szándékunk szerint olyan "füzetet" szeretnénk szerkeszteni, amelyek az érintettek kezébe adva információt és együttérzést közvetítenének.
Amennyiben a szóban forgó családtagok közül bárki bele szeretne ebbe a munkába folyni, örömmel vesszük a jelentkezését, a történetét és a mindenféleképpen a visszajelzését!
A szervdonorok hozzátartozóinak következő találkozójával kapcsolatosan emailben - dr.domjan@freemail.hu - vagy a fotón szereplő telefonszámon lehet információt kérni.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk!
Együtt könnyebb!
Dr. Domján Mihály
https://hu.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos
További motivációs gondolatok:
https://www.instagram.com/dr.domjan
A témához kapcsolódó összes blogbejegyzés itt található.
Ajánló:
- A szív útja - emlékezés a szervdonorokra - blogbejegyzés a 2018-as emlékműavatásról
- Donorcsaládok egymásért - első csoportfoglalkozás tanulságai
- Egymás között - a második csoportfoglalkozás
- Vigaszt adó kapcsolatok - a harmadik csoportfoglalkozás
- Mindenkire vár egy karácsony - a negyedik csoportfoglalkozás
Ismert Szervdonorok emlékműve:
Kiskunfélegyháza, Alsótemető, Molnár Béla utca
Ravatalozó
(Képek forrása saját és pixabay.com)
Szívem szerint hosszabb címet adtam volna a mostani blogbejegyzésnek, azonban a sok szöveg kevésbé szerencsés. A lényeg a következő: 
Ezt az írásomat leginkább azok a sorsfordító pillanatok inspirálták, amelyeket a munkámban azóta tapasztalok meg, amióta a származási családi kapcsolatok rendezését tudatosan érintem.
Lehetséges, hogy a szülők szeretete előtt önmagadat kell megtanulnod szeretni. Azaz miután törekszel naponta igent mondani magadra, azután tudsz velük, a magunk titkaival, veszteségeivel és értékeivel valamit kezdeni. 
A napokban, több száz kilométerre az otthonomtól megálltam kocsival egy kisboltnál. Ásványvizet szerettem volna venni. Szokásomhoz híven, próbáltam kedves lenni az eladóval, majd dolgom végeztével kifelé vettem az irányt. Már az ajtóban voltam, amikor felfigyeltem egy szép, "nagymamás" ajándékra. Azt éreztem, hogy ezt most nem szabad itt hagynom, így visszamentem kifizetni. Az ajándéktárgy tetszetőségét meg is jegyeztem az árusnak. Ezt követően jókedvűen szálltam vissza a nemrég szervizelt kocsiba. Automatikusan ráadtam a gyújtást, de hoppá, nem indult el. Próbálkoztam újból, de akkor sem "nyert". Párszor eljátszottam még ezzel, azonban életet nem sikerült lehelnem belé. Lehúztam közben az ablakokat, hogy egy kis levegő bejöhessen. Napon álltam ugyanis, és csorgott rólam a víz. A gyújtással tovább próbálkoztam, de akkor sem ment. Erre kijött az eladó és segítően megnézte, hogy mi történik velem. Adott ötleteket. Felnyitottuk a motorháztetőt. Ellenőriztük a motorolajt. Minden rendben volt. Nem volt mit tenni, elővettem a szervízkönyvet, majd visszaültem és tovább próbálkoztam a gyújtással. A boltos ezalatt bement az üzletbe. Nekem pedig eszembe jutott a testvérem, és felhívtam tanácsért. Nem tudtunk közösen dűlőre jutni. 
Mindeközben az eladó elkezdett a kereskedésben érdeklődni afelől, hogy a betérők közül tudna-e nekem valaki segíteni. Ez csak utóbb derült ki. Egy fiatalember rögtön felajánlkozott és "megszemlézett" engem, amint éppen próbálgatom "újraéleszteni" a kocsit. Magamban egyébként nyugodt voltam. Átfutott bennem, hogy nem kell sietnem, úgyhogy valahogyan majd lesz. Próbáltam a neten is nézelődni, hogy vajon Dunántúlon hol lehet a Honda szervíz... Nem jutottam előrébb - szerencsére. A srác diagnosztizálta, hogy az akkumulátorommal van a baj, azt kell kicserélnem. Hát, a Legón kívül máshogyan nem szereltem eddig autót - kegyelemből most sem lett rá szükségem.
Azt gondolom, hogy ebben a "manifesztálódott" vágyban minden benne foglaltatik.
Talán szabad azt írnom, hogy a panaszkodás kultúrájában élünk. Bár vágynánk egy elfogadó és inspiráló környezetre, de sokszor észre sem vesszük, hogy mi sem tudjuk ezt megteremteni, sőt inkább látványosan "temetjük" magunkat. Az elégedetlenség - sajnos - népbetegség.
A parttalan panaszkodás hatására - ráadásként - az énközpontúság fixálódik, nem beszélve az ilyenkor újból felidézett stresszes helyzetek hormonális változásairól. A tartós érzelmi megrázkódtatások mindannyiunkat megbetegítenek.
A bevezető után pár kérdést szeretnék felvetni azzal kapcsolatosan, hogy mit lenne érdemes bevetni a folyamatos panaszkodás ellen:
6. Mennyire vannak a kapcsolataidban az adok és a kapok egyensúlyban?
A mostani blogbejegyzésemet egy olyan igehirdetés inspirálta, amelyben a lelkész leginkább arról beszélt, hogy legyünk jók, és hogy minden csak akarat kérdése. Az üzenetei reflexiókat nyitottak ki bennem. Az pedig, hogy le is mertem ezeket írni, egy református lelkésznőnek köszönhetem. Többek között neki mondtam el azt a félelmemet, hogy mivel nem vagyok teológus, így talán alkalmas sem a reagálásra. A hölgy viszont bátorított arra, hogy vállaljam fel a meglátásaimat. Véleménye szerint az Egyháznak szüksége van az építő jellegű kérdésekre, hiszen azok párbeszédet, így pedig növekedést adhatnak. A hozzáállása, ahogyan a felvetése szintén tetszett, így pár kérdést összeszedtem, sőt a magam szűrőjén keresztül válaszoltam rájuk. 
2. Ha nem kell jónak lennem, akkor mi legyek? 
4. Át tudok-e Istennek mindent adni?
5. Kell-e félnem Istentől?
Végezetül meg szeretném köszönni a lelkésznőnek, hogy segített együtt gondolkodni és jobban megélnem azt, aki vagyok. Hála érte!
Kevés olyan film van, amelyről azt gondolom, hogy általa a készítők tényleg valami jót akartak a világnak adni. Nos, számomra a többszörös Golden Globe és Oscar-díjas Zöld könyv (HBO GO) pontosan ilyen. Mindezek mellett magán viseli a "hogyan oldjunk meg mindent 130 perc alatt" című csábító elvárást, de ezzel együtt szerethető és felemelő.
A film egy rasszista, olasz származású, nagycsaládos kidobóember és egy ünnepelt, magányos, fekete zongorista különös barátságának a fejlődését mutatja be. A New Yorki zenész - a mozi végén kiderül, hogy miért - turnéra indul egy olyan közegbe, ahol a bőrének a színe kirekesztettséget jelent - a briliáns tehetsége ellenére.