A Barabás Villában került megrendezésre Kulcsár Edina, Müller Rita és Őri Katalin magával ragadó festményeinek a bemutatója. Amikor a kiállítás előtt felajánlottam, hogy a blogon írni fogok róluk és a munkásságukról, akkor még nem is sejtettem, hogy ilyen élményben lesz részem. Ha röviden össze szeretném a látottakat foglalni, akkor azt úgy tudom kifejezni, hogy "árad" a nőiesség. Évek óta nem voltam olyan kiállításon, amely ennyire "beszélt" volna hozzám, illetve ilyen mértékű nyomot hagyott volna bennem. Ehhez mind a kiállítóhely letisztultsága, mind a festmények harmonikus elrendezése sokat adott.
A művészek magukról így vallanak:
„Egyéni alkotó évek után közös festészeti iskolánk a Napút Művészeti Akadémia volt. Közel tíz éve festünk együtt, számos csoportos és egyéni kiállításon vettünk részt, külföldön és itthon egyaránt. Szeretnénk, hogy festményeink ne csak szép tárgyak legyenek, hanem a mindennapi élet átélhető, továbbgondolható, érzéseket mozdító részei. Olyanok, mint egy ihletett vers, ami egyéni történetből születik, mégis egy-egy szóban, sorban vagy rímben ki-ki magára ismerhet.”
"A képzelet köti össze az időbelit az időtlennel" (Weöres Sándor)
Amikor a tárlatot megnéztem, akkor abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a festményekkel egyedül is tudtam lenni. Így könnyebben hangolódtam rá arra a gazdag, belső világra, amely az alkotók a műveiken keresztül megjelenítettek. 
A női energiák festményeken keresztül is át tudják a harmóniát és az otthon érzését adni.
A művészek elérhetőségei az Instagramon: Kulcsár Edina, Müller Rita, Őri Katalin és http://ritamuller.com.
Hálásan köszönöm az élményt!
Dr. Domján Mihály
https://www.instagram.com/dr.domjan
www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos
Az új pszichológusi podcast-ek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on és az Apple Podcast-on. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is.
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:
- Önkifejezés szavak nélkül
- Az élet maga - három generációt átívelően - filmajánló
- Megszoksz vagy megszöksz? - Örkény Színház, Patika c. előadása
- Náray magánmitológiája a festészet nyelvén
- Mr Vasovski, a crossover alkimistája
Amennyiben a blogbejegyzések és a podcast-ek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.
Hálásan köszönöm!
(Képek forrása: saját)
Még tavaly kaptam Olaszországból egy üveg Limoncellót, amely alaposan lehűtve igazi különlegesség. Nem beszélve a nyári hónapokról, amikor jól jöhet egy hétvégi, lazítós limonádéba is. Ezt a likőrt a tiramisuhoz ugyancsak fel lehet használni, ha már "unja" az ember a kávés változatot. Talán nem helyes az előbbi kifejezés, mert számomra a klasszikus verzió megunhatatlan. Inkább szerencsésebb úgy fogalmaznom, hogy amikor kedvem van kísérletezni, akkor jöhet valamilyen új kombináció.
Október 26-án tartottuk Kiskunfélegyházán, a Petőfi Sándor Városi Könyvtárban a szervdonorok hozzátartozóinak soron következő találkozóját.
Pozitív példákkal zárnám a sort. Az első, hogy az egyik érintett családtagnak - évekkel később - egy transzplantációval foglalkozó orvos a következőt mondta: "Legyenek büszkék magukra, hogy fizikailag egészséges gyermeket neveltek fel." Ezek a szavak lelkileg gyógyítólag hatottak a szülőkre. Talán az orvos bele sem gondolt abba, hogy az őszinte visszajelzésével milyen sokat segített a hozzátartozóknak, és talán a blogon keresztül pedig újabb személyeknek.
A szervdonorok hozzátartozóinak következő találkozójával kapcsolatosan emailben - dr.domjan@freemail.hu - vagy a fotón szereplő telefonszámon lehet információt kérni. 
Szívem szerint hosszabb címet adtam volna a mostani blogbejegyzésnek, azonban a sok szöveg kevésbé szerencsés. A lényeg a következő: 
Ezt az írásomat leginkább azok a sorsfordító pillanatok inspirálták, amelyeket a munkámban azóta tapasztalok meg, amióta a származási családi kapcsolatok rendezését tudatosan érintem.
Lehetséges, hogy a szülők szeretete előtt önmagadat kell megtanulnod szeretni. Azaz miután törekszel naponta igent mondani magadra, azután tudsz velük, a magunk titkaival, veszteségeivel és értékeivel valamit kezdeni. 
A napokban, több száz kilométerre az otthonomtól megálltam kocsival egy kisboltnál. Ásványvizet szerettem volna venni. Szokásomhoz híven, próbáltam kedves lenni az eladóval, majd dolgom végeztével kifelé vettem az irányt. Már az ajtóban voltam, amikor felfigyeltem egy szép, "nagymamás" ajándékra. Azt éreztem, hogy ezt most nem szabad itt hagynom, így visszamentem kifizetni. Az ajándéktárgy tetszetőségét meg is jegyeztem az árusnak. Ezt követően jókedvűen szálltam vissza a nemrég szervizelt kocsiba. Automatikusan ráadtam a gyújtást, de hoppá, nem indult el. Próbálkoztam újból, de akkor sem "nyert". Párszor eljátszottam még ezzel, azonban életet nem sikerült lehelnem belé. Lehúztam közben az ablakokat, hogy egy kis levegő bejöhessen. Napon álltam ugyanis, és csorgott rólam a víz. A gyújtással tovább próbálkoztam, de akkor sem ment. Erre kijött az eladó és segítően megnézte, hogy mi történik velem. Adott ötleteket. Felnyitottuk a motorháztetőt. Ellenőriztük a motorolajt. Minden rendben volt. Nem volt mit tenni, elővettem a szervízkönyvet, majd visszaültem és tovább próbálkoztam a gyújtással. A boltos ezalatt bement az üzletbe. Nekem pedig eszembe jutott a testvérem, és felhívtam tanácsért. Nem tudtunk közösen dűlőre jutni. 
Mindeközben az eladó elkezdett a kereskedésben érdeklődni afelől, hogy a betérők közül tudna-e nekem valaki segíteni. Ez csak utóbb derült ki. Egy fiatalember rögtön felajánlkozott és "megszemlézett" engem, amint éppen próbálgatom "újraéleszteni" a kocsit. Magamban egyébként nyugodt voltam. Átfutott bennem, hogy nem kell sietnem, úgyhogy valahogyan majd lesz. Próbáltam a neten is nézelődni, hogy vajon Dunántúlon hol lehet a Honda szervíz... Nem jutottam előrébb - szerencsére. A srác diagnosztizálta, hogy az akkumulátorommal van a baj, azt kell kicserélnem. Hát, a Legón kívül máshogyan nem szereltem eddig autót - kegyelemből most sem lett rá szükségem.
Azt gondolom, hogy ebben a "manifesztálódott" vágyban minden benne foglaltatik.
Talán szabad azt írnom, hogy a panaszkodás kultúrájában élünk. Bár vágynánk egy elfogadó és inspiráló környezetre, de sokszor észre sem vesszük, hogy mi sem tudjuk ezt megteremteni, sőt inkább látványosan "temetjük" magunkat. Az elégedetlenség - sajnos - népbetegség.
A parttalan panaszkodás hatására - ráadásként - az énközpontúság fixálódik, nem beszélve az ilyenkor újból felidézett stresszes helyzetek hormonális változásairól. A tartós érzelmi megrázkódtatások mindannyiunkat megbetegítenek.
A bevezető után pár kérdést szeretnék felvetni azzal kapcsolatosan, hogy mit lenne érdemes bevetni a folyamatos panaszkodás ellen:
6. Mennyire vannak a kapcsolataidban az adok és a kapok egyensúlyban?