A mostani blogbejegyzésemet egy olyan igehirdetés inspirálta, amelyben a lelkész leginkább arról beszélt, hogy legyünk jók, és hogy minden csak akarat kérdése. Az üzenetei reflexiókat nyitottak ki bennem. Az pedig, hogy le is mertem ezeket írni, egy református lelkésznőnek köszönhetem. Többek között neki mondtam el azt a félelmemet, hogy mivel nem vagyok teológus, így talán alkalmas sem a reagálásra. A hölgy viszont bátorított arra, hogy vállaljam fel a meglátásaimat. Véleménye szerint az Egyháznak szüksége van az építő jellegű kérdésekre, hiszen azok párbeszédet, így pedig növekedést adhatnak. A hozzáállása, ahogyan a felvetése szintén tetszett, így pár kérdést összeszedtem, sőt a magam szűrőjén keresztül válaszoltam rájuk.
1. Kell-e jónak lennem?
Hiszek abban, hogy az egyedüli jó maga az Isten (Lk 18,19). Mivel ez a "szerep" már foglalt, így valami másra lenne érdemes pályázni. "Halkan" megjegyezném, hogy a pszichológia - Winnicott munkássága óta - az "elég jó" kategóriát nem véletlenül használja...
Visszatérve a kereszténységhez, az ugyancsak nem vitatható, hogy az Evangélium fókuszában a szeretet van. Nem a külsőségek, hanem a másikhoz és az önmagunkhoz való konstruktív hozzáállás. A szeretet nem a maga hasznát keresi, hanem talán szabad úgy fogalmaznom, hogy egyfajta "építkezést", illetve elfogadást, törődést és szabadság adását jelenti.
Mivel azzá válok, amiben hiszek, illetve amit rendszeresen cselekszem, így a szeretet "melléktermékeként" a jóság meg fog az életemben jelenni.
2. Ha nem kell jónak lennem, akkor mi legyek?
Mennyire "csábítóak" azok a hiedelmek, hogy szeressek mindenkit és akarva-akaratlanul várjam is ezt el másoktól. Hasonlóan irracionálisak a "mindennek sikerülnie kell" és a "mindent tudnom kell" téveszmék. Ha az előző erőlködésekben már "kifulladtam", azaz rájöttem arra, hogy azok egyike sem "működik", akkor pici segítséggel el tudok jutni önmagamhoz, önmagam adásához.
Virgina Satir, a családterápia egyik klasszikusa "beszélt" számomra először a hitelességről. A mai napig sokat ad nekem az a kijelentése, hogy a hitelességünkkel tudjuk a világot gyógyítani. Ha ezt pszichológusként "lefordíthatom", akkor azzal a párterápiás tapasztalatommal jövök elő, hogy a sebezhetőségünk bevállalása nyitja meg a legtöbb bezárt ajtót.
Amikor megtalálom magamban azt az erőt, bátorságot és bölcsességet, amelyeken keresztül fel merem már önmagamat vállalni, akkor van itt a játszmák leépítésének az ideje.
Az előzőeket úgyis írhattam volna, ha már imádkozom, legalább Isten előtt ne játszam meg magam.
3. Mi van, ha önmagamnak sem vagyok elég jó?
Klasszikus gyermekkori "örökség" a kérdés mögött megbújó félelem. Talán nincs olyan nap, amikor ez valahogyan elő ne jönne a munkámban.
Számos módszertani út vezet oda, hogy valaki elfogadja önmagát, azaz kiegyezzen, jobb szóval: megkegyelmezzen a "látott" képnek. Írok erre egy friss példát. Nemrég Pécsen adtam elő, amit felvettek videóra. Belementem ebbe, de a végén elbizonytalanodtam. Feljött bennem az a gondolat, hogy lehettem volna jobb, illetve mi van, ha valaki ezért belém köt. Majd megfordítottam az agyalásomat és önbizalommal azt mondtam ki magamban, hogy "ilyen vagyok". Mit értettem ezalatt? Azt, hogy most olyan tudtam lenni, mint amire aznap a legjobb szándékommal képes voltam. Az előadás előtt felkészültem, ppt-t készítettem, sőt rábíztam magamat és a közönségemet az Istenre. Az, hogy lehettem volna jobb, nem kérdés, de az sem, hogy hittel az előadás valahogyan a javunkra fog vállni.
Hosszú küzdelem, mire meg tudja azt az ember engedni, hogy rendben legyen azzal a személlyel, aki saját maga, sőt azzal az Istennel, aki teremtette.
4. Át tudok-e Istennek mindent adni?
Egy apáca azt tanította, hogy amit átadunk Istennek, azt Isten elkezdi "szeretni" és ez (át)formálódáshoz vezet. Teljesen egyetértek vele, a saját élményemmel kiegészítve: amit átadok Istennek, azzal kapcsolatosan teljesen szabad kezet kell Neki adnom. Ez azt is jelenti, hogy lemondok az elvárásaimról. Azokról a rejtett kívánságokról, hogy minek, hogyan kellene megtörténnie. Az átadás tehát azt szintén jelentheti, hogy ha semmi sem változna, azzal is rendben vagyok.
Itt szeretnék megjegyezni egy "tüskét", amit már régóta ki kellett volna magamól írnom. Az életátadás nem jelenti azt, hogy ezen keresztül egy pillanat alatt minden és mindenki "jó" lesz. Egyszerűen elszörnyedek attól, hogy egyes körök nem hangsúlyozzák ki a lelki felnőtté válás, ha úgy tetszik, akkor az emberré válás folyamatát. Ugyanis nem a "vegytisztaságom" kisajtolása a cél, hanem hogy mások számára áldássá váljak, közben pedig élvezzem az életet.
Összességében az életátadás azt jelenti számomra, hogy őszintén elmondom Istennek, hogy (1.) mi az, amit már most rá tudok bízni, (2.) mi az, ami a szándékomban áll, de még döcögősen megy és (3.) mi az, amit jelenleg megtartok magamnak. A fókuszt pedig a tevékeny szeretetre helyezem, hiszen úgyis csak az hoz majd változást az életembe.
5. Kell-e félnem Istentől?
Amíg a középkorban "kellett", addig a 21. századra az Istenkép teljesen megengedővé vált. A két véglet között számomra megint a felnőttség áll: mindennek ára és következménye van. Mind a jóra, mind a bűnre vonatkoztatva. Persze nem könnyű ezt elfogadni. Nekem az adott áttörést, amikor egy váratlan pillanatban átéltem, hogy szeretve vagyok. Több ilyen meghatározó élmény "véste" azt belém, hogy akkor tudja az ember önmagát szeretni, ha azt előtte átélte. Önmagam elfogadásának előfeltétele tehát az, hogy megélem a feltétel nélküli elfogadásomat. Így tudok azután döntéseket hozni, azokon keresztül pedig a hitelesség és az öröm útját járni.
Azt gondolom, hogy azok félnek Istentől, akik félnek a szeretettől.
Úgyis írhattam volna, hogy akik önmaguktól tartanak. Az önismeret növekedésével azonban könnyebbé válik a szeretet befogadása és a felelősség vállalása. Nekem ebben a folyamatban sokat segít a naponként hálaadás is, amelyről A legegyszerűbb "méregtelenítési" eszközöd a hálaadás című blogbejegyzésben már részletesen írtam.
Végezetül meg szeretném köszönni a lelkésznőnek, hogy segített együtt gondolkodni és jobban megélnem azt, aki vagyok. Hála érte!
Most pedig jöjjön az utolsó kérdés! Mi lenne, ha pontosan úgy mennél az Úr elé, ahogyan vagy?
Isten igenje vagy a világban!
Dr. Domján Mihály
https://www.instagram.com/dr.domjan
www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos
Az új pszichológusi podcast-ek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Youtube-on és az Apple Podcast-on. Itt tudsz a többi hanganyagra feliratkozni is.
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi blogbejegyzéseket ajánlom:
- Hittel minden a javadra válik
- A zarándoklás pszichológiája
- Szemlélődő ima a mindennapokban
- Međugorje - a működő isteni valóság
- Gyógyulás az elfogadás által
Amennyiben a blogbejegyzések és a podcast-ek értéket képviselnek számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.
Hálásan köszönöm!
(Képek forrása: saját és pixabay.com)
Kevés olyan film van, amelyről azt gondolom, hogy általa a készítők tényleg valami jót akartak a világnak adni. Nos, számomra a többszörös Golden Globe és Oscar-díjas Zöld könyv (HBO GO) pontosan ilyen. Mindezek mellett magán viseli a "hogyan oldjunk meg mindent 130 perc alatt" című csábító elvárást, de ezzel együtt szerethető és felemelő.
A film egy rasszista, olasz származású, nagycsaládos kidobóember és egy ünnepelt, magányos, fekete zongorista különös barátságának a fejlődését mutatja be. A New Yorki zenész - a mozi végén kiderül, hogy miért - turnéra indul egy olyan közegbe, ahol a bőrének a színe kirekesztettséget jelent - a briliáns tehetsége ellenére.
A szervdonorok hozzátartozóinak októberi csoportfoglalkozásával kapcsolatosan emailben - dr.domjan@freemail.hu - vagy a fotón szereplő telefonszámon lehet információt kérni. Az alkalom helyileg Kiskunfélegyházán lesz.
Ebben a blogbejegyzésben egy olyan témáról szeretnék írni, amely kimondva vagy kimondatlanul ott lappang számos ember gondolataiban, sőt családjában. Lényege: vágynánk változásra, de közben elfelejtjük, hogy mindennek ára és ideje van.
Általában a nehézségek idején a másiktól várjuk például a megértést, az elismerést és a köszönet szavait. Falakba ütközve tovább nőhet a tehetetlenségünk, így eljuthatunk a figyelem vagy éppen a szexualitás kiköveteléséhez, sőt a büntetésekhez. A legszebb az a történetben, amikor önismeret híján "megfejeljük" még jobban az elvárásainkat. Megsértődünk azon, hogy nem találták ki a gondolatainkat. Bár néma gyereknek anyja sem érti a szavát, de azért csak elvárható lett volna, hogy a másik rájöjjön arra, hogy nekünk mire lett volna szükségünk! Ez egy igazságos elvárás, nemde?! Hát, az óvodában feltétlenül...
"Szabad" valamit/valakit szeretned, illetve nem szeretned, ugyanúgy valamit elfogadnod vagy nem elfogadnod. Úgy tudsz megtanulni nemet mondani, ha nekilátsz az értékeidre, az érzéseidre és a céljaidra odafigyelni (igent mondani). A nemet mondás tehát a magadra való igent mondással egyenlő. (Videó erről 
Talán abbahagynád az önsajnálatot vagy feladnád a reménytelen reményt, és mondjuk kérnél segítséget.
Érdekes önismereti lehetőséggel bírnak a ragaszkodásaink és a vonzásaink feltérképezése. Sokszor észre sem veszi azt az ember, hogy a gyermeki énje ugyanúgy "beleszól" a döntéseibe és a viselkedésébe, mint a felnőttsége. Pedig gondolhatnánk azt, hogy ami a hátunk mögött van, annak már nincs "kanala" a jövőnkben. Azután egyszer csak szembesülünk azzal, hogy még "lepukkantabb" szituációt sikerült "bevonzanunk"...
Az elszenvedett gyermekkori nehézségekkel - szerencsére - nem ér véget az élet, hanem a felnőtt énünk segítségével növekedhetünk "újból". Elfogadó és támogató kapcsolatokon keresztül ugyanis képessé válhatunk arra - ha van bennünk erre nyitottság és akarat -, hogy a veszteségeinkből leltárt készítsünk. Közben megtanulhatjuk a jogos haragunkat felismerni, majd "kiengedni". Konfrontatív módon elsajátíthatjuk a véleményünk felvállalását is. Idővel arra szintúgy képessé válhatunk, hogy szembenézzünk azzal, akik vagyunk és mindennel együtt az önelfogadást és a megbocsátást válasszuk. Megismerjük továbbá azt is, hogy ki és mi a jó nekünk. Aki lespórolja ezt az önismereti munkát, bizony harminc, negyven, ötven évesen még mindig egy egocentrikus óvodás szintjén fog állni.
Miután egy pár eljut a játszmák "csataterére", akkor vagy folytatják az állóháborút, vagy elválnak, nyitottság esetén pedig párterápiába tudnak menni. Ott kaphatnak segítséget ahhoz, hogy az egyéni felnőtté válásuk és a sérült gyermeki énjük területén változások jöhessenek létre. A másik megértésében és a jószándékának a belátásában bekövetkező pici elmozdulások szintén nagyban befolyásolják a terápia sikerességét. Megpróbálom ehhez láttatni a közös erőforrásaikat, a korábbi sikereiket, együttműködéseiket és támogatni őket abban, hogy merjék az őszinteség fájdalmas útját választani. 
Azt kívánom, hogy merd élvezni az életed! Ne az elvárásaidba kapaszkodj, hanem tanuld meg a saját szükségleteidet nyíltan felvállalni és vedd "kézbe" a haragodat. Vállald fel, hogy mit szeretsz és mit nem, illetve hogy mit tudsz elfogadni és mit nem. Azt pedig sohasem érdemes elfelejtened, hogy a kapcsolataidat önmagadból teremted meg.
Júniusban tartottuk a donorcsaládok harmadik találkozóját Kiskunfélegyházán. Örömmel üdvözöltük egymást a nekünk helyt adó Petőfi Sándor Városi Könyvtárban, majd vetettük bele magunkat a beszélgetésbe.
2016 júniusában Anastacia az 
