Elsőként az országban, Kiskunfélegyházán avatták fel az Alsótemetőben a szervdonorok emlékhelyét (a ravatalozónál).
Több héttel korábban tudomást szereztem az alkalomról, sőt meghívót is kaptam rá. Tisztelettel vártam a megemlékezést. Végtelenül hálás vagyok, hogy részt vehettem ezen a megható, élettel-halállal szembesítő, de egyben felemelő eseményen!
Ezzel a blogbejegyzéssel elsősorban köszönetet szeretnék mondani az emlékezést megszervező családoknak, ugyanakkor azok felé benyomásokat közvetíteni, akik nem tudtak jelen lenni a rendezvényen.
A halál mindig tartogat egy befejezetlen mondatot.
Főleg akkor, amikor egy olyan személyt veszítünk el, aki végtelenül közel állt hozzánk. Ráadásul minél váratlanabb az eltávozás, annál befejezetlenebb az elszakadás. A szervdonorok többségének a hozzátartozói pontosan ezt a mélységes fájdalmat élik meg szeretett gyermekük, társuk vagy éppen szülőjük tragikus elvesztése által...
Emlékszem egy családra, akik sok évvel ezelőtt kerestek fel. Ők korábban a 20 éves gyermeküket veszítették el. A hölgy elmondta nekem, hogy neki négy év kellett ahhoz, hogy a szeretett lánya halálának a napját a lelkében "visszanézze". Ennyi idő, valamint a több síkú segítség kellett ahhoz, hogy a fájdalom az "évfordulóra" megélhetővé válhasson. Számomra az anyai nagymamám elvesztése hagyott tátongó ürességet és hiányt a szívemben. Végtelenül egyedül éreztem magam és hiányzott. Sok idő kellett, mire megtaláltam magamban a tőle kapott értékeket és szemléletet, sőt a befejezetlenséget át tudtam fordítani az élet "vásznának" szövésébe...
A gyász - a valódi veszteség - mindig szomorú és fájdalmas.
Szembenézettet azzal, hogy mit adtam és mit kaptam. Felhozza a hibákat és a mulasztásokat. A másik égető hiánya által pedig átérzi azt az ember, hogy igazán kit és mit is veszített. A gyász feldolgozása ezért többsíkú. Főleg akkor, ha az életben maradottak korábban sem éltek rendezett családi kapcsolatokban. A gyász - ezekben az esetekben - tovább mélyítheti a konfliktusos kötelékeket vagy éppen erőt adhat egy új fejezethez az elfogadás, a tisztelet és a megbocsátás irányába.
A hiány semmivel sem pótolható, de idővel meg lehet tanulni vele élni.
Nekem az előbbi mondat kimondása a leghálátlanabb feladat, amit pszichológusként meg kell, hogy az adott pillanatban tegyek. Mégis vállalom ezt, mert sajnos szembe kell nézni a halál tényével - bármennyire fájdalmas is. És nemcsak a tudatosulás a feladat, hanem az érzések és a gondolatok nyílt megosztása. Pontosan ebben tudott a szeptemberi ünnepség segíteni - még ha egyfajta megpróbáltatásnak is lehetett ezt érzékelni.
Soha nem voltam még olyan városi megemlékezésen, amely ennyi érzelmet hozott volna fel bennem. Szeretetet éreztem a fájdalom mellett. Nemcsak a szervdonorok hozzátartozóival éreztem együtt, hanem a nagynéném tavalyi halála, és az előtte való hosszú haldoklása is a felszínre tört bennem.
Miért bír értékkel egy ilyen rendezvény létrehozása?
Az emlékezés módjait nekünk magunknak kell megteremtenünk.
Ezt ismerte fel a Csikós házaspár, akik vállalva az erőn felüli lelki megmérettetést, elkezdték keresni ennek megvalósíthatóságát. Hála a Polgármester Úrnak, a terv életre kelt. Már most, a kezdetekkor négy szervdonor neve került fel az emlékműre, amely Bozóki István kőfaragó alkotása.
Hiszem azt, hogy számos család a megbékélés és a vigasztalás apró sugarait fogja az Alsótemető meglátogatása által megkapni! Hiszem ezt azért is, mert a munkám által tapasztalom, hogy egyes embereknek a sírok látogatása mellett mennyire sokat tud adni egy emlékhely felkeresése. Gondolok itt a kommunizmus áldozataira vagy azokra, akik valamilyen természeti csapásban, esetleg háborúban veszítették el a hozzátartozójukat.
Az az érzés, hogy nem vagyok egyedül, hogy vannak "bajtársaim" és más is velem együtt küzd a veszteségével, sokat tud a megbékélésben segíteni.
A szervdonorok emlékművének felavatása előtt Csányi József polgármester köszöntötte a megjelenteket, majd Dr. Mihály Sándor, az Országos Vérellátó Szolgálat Transzplantációs Igazgatója tartott érdekes, lendületes, ugyanakkor "felébresztő" előadást. Megérintett annak az igazságnak az őszinte kimondása, hogy az agyhalál állapotában tulajdonképpen a beteg már halott... Fájt ezt hallanom az ott ülő szervdonorok hozzátartozói miatt. Ennek ellenére köszönet a nyíltságért! A doktor urat követte Berente Judit előadása, aki nemcsak a Magyar Szervátültetettek Szövetségének Elnöke, hanem maga is transzplantált vesével él. Megfogott az az őszinteség, szeretet és hitelesség, amely az elnöknőből áradt! Nem tudtam korábban arról sem, hogy a szervátültetetteknek lenne szervezett sportélete, sőt milyen szép eredményekkel rendelkeznek. Talán a legmeghatóbb ezen a napon számomra az volt, amikor kiderült az egyik sportverseny "Donorod veled fut" szlogenje.
Későbbiekben a temetőben Hajagos Gyula esperes-plébános felszentelte az emlékhelyet, illetve meghallgathattuk a Batthyány Lajos Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola tanárainak az előadását.
Ezentúl minden évben szeptember 26-án kerül majd ugyanitt az emléknap megrendezésre - a szervdonorok hozzátartozóinak a szervátültetettekkel való találkozásának a lehetőségével.
Kívánok ezzel a blogbejegyzéssel minden szervdonor hozzátartozójának, illetve az éppen gyászt megélő személyeknek erőt és megtartó szeretetet a hiányuk elfogadásához! A transzplantáltaknak pedig lendületet és életörömöt a szervdonorokon keresztül kapott lehetőség megragadásához!
Tisztelettel,
Dr. Domján Mihály
https://hu.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos
A témához kapcsolódó összes blogbejegyzés itt található.
Ajánló:
- Donorcsaládok egymásért - első csoportfoglalkozás
- Egymás között - második csoportfoglalkozás
- Vigaszt adó kapcsolatok - harmadik csoportfoglalkozás
- Mindenkire vár egy karácsony - negyedik csoportfoglalkozás
- A szabadsága 'tánca' a kockázatvállalás - A döntés című könyv ajánlója
Az alábbi oldalakon számos hasznos információ, valamint sok-sok szeretet, törődés és biztatás lapul:
- Magyar Szervátültetettek Országos Sport, Kulturális és Érdekvédelmi Szövetsége: http://www.trapilap.hu
- TRAPPANCS Egyesület a szervátültetett tinédzserekért: http://trappancs.hu
Havi rendszerességgel találkozom olyan édesanyákkal és édesapákkal, akik a gyermekeiken keresztül sakkban vannak tartva. Egyesek élő halottként kerülnek elém vagy olyan fokú kilátástalanságban és tehetetlenségben, amely bénulttá teszi őket. Nemcsak a gondolkodás és az érzelmek szintjén törnek össze, hanem kevés erejük marad arra, hogy pl. válás esetén, a láthatás ideje alatt megtegyék mindazt, ami a feladatuk lenne...
Az apa a következő találkozásunkkor kisimult arccal jött és többször megismételte az előbb kiemelt mondatomat. Később rendeződtek a nehézségeik, én pedig egy életre megtanultam ezt a "definíciót", ami különben a manipulációk feloldásában szintén jól tud jönni! Aki ugyanis megérti, hogy a gyermekének az a jó, ha többen szeretik, engedékenyebbé tud válni! 
Jöjjön két példa! (Az anonimitás miatt több családból raktam össze a történeteket, és természetesen változtattam a sztorikon.)
Ha viszont vállalom a felelősségemet, akkor képviselem az érdekeit, közben pedig hagyom, hogy a gyermek gyermek lehessen! Ez minimum!
Polcz Alaine pszichológussal és íróval még a halála előtt láttam egy érdekes interjút, ami számomra azóta is aktuális. A tanatológia - a gyász, a halál kutatásának - itthoni úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom életre hívója és egyben a gyermekpszichoterápia ikonikus alakja az ominózus riportban arról beszélt, hogy egy nemzetből 90 év alatt "ürülnek ki" a veszteségek. Véleménye szerint ennyi idő - egy emberöltőnyi - szükséges a feldolgozáshoz. Számomra ez a fajta vélekedés - annak tudományos igazoltsága vagy hiánya ellenére - megfogott, illetve rögtön fejben visszapörgettem a 90 évet. Bár nem vagyok történész, de magamtól is számos tragikus eseményt fel tudtam sorolni. Beláttam, hogy az elmúlt egy évszázad alatt valóban mennyi minden megtörtént velünk! 
A legnagyobb showman című (HBO GO) musicalfilm előzetesét megnézve, először idegenkedve léptem át a pár száz Forintos letöltés lehetőségén. Bár hiszek Hugh Jackman karizmatikus képességében és a Nyomorultak című musicalből megismert énektudásában, de akkor még magamtól távolinak éreztem ezt az alkotást. Túlzottan "színesnek" és "éneklősnek" érzékeltem.
A munkámban nem ritka, hogy valakit a fokozott aggódása hoz el hozzám pl. a gyermekével, a házasságával kapcsolatosan vagy akár egy munkahelyi szituációja miatt. Legerősebb szorongással a pánikbetegség kapcsán szoktam találkozni - a halálfélelem formájában. Sajnos, ezekben az esetekben a mindent átszövő rémület nagyon meg tudja az illető életét keseríteni. Ritkábban pedig olyan személyek keresnek fel, akik a szeretteik életének a végétől félnek, vagy az elakadt gyászuktól szenvednek. 
A következő fordulatom az volt, amikor ráláttam arra, hogy ha továbbra is a jövőtől fogok aggódni, akkor elveszítem a jelen pillanatát. Segítséggel és idővel értettem meg, ahogyan gyakorlatilag a múltba révedten éltem a mindennapjaimat és onnan féltem a jövőtől. Így kimaradt az itt és most.. Miután viszont nemcsak a múltat - annak csalódásaival, mulasztásaival és értékeivel - , hanem önmagamat szintén elfogadtam, minden "levegősebb" lett.
A téma kibontása előtt röviden az intim kapcsolat fogalmáról. Erről akkor beszélhetünk, ha a saját oldalamat nézve megengedem a másiknak, hogy belém láthasson. Elmondom, feltárom és bevállalom, hogy mit gondolok és mit érzek.
A játszmák leépítésére akkor van lehetőség, ha segítséggel rájönnek arra a (család)tagok, ahogyan azt maguk között elindítják. Mindig van valamiféle horog, „csali”, ami aktiválja a múlt megkövesedett szerepeit. Ezek olyan "bakelitlemezek", amelyek közül valaki egyet "feltesz", majd pár perc múlva elindul az ordítozás. Igaz ez annak ellenére, hogy már az elején mindenki tudja, hogy itt bizony előrelépés nem várható....
Vannak receptek, de lélekkel benne kell ahhoz lenni, hogy a kellemes íz „kifőjön”. Meg kell érte küzdeni, ugyanakkor teret is adni/hagyni arra, hogy a jó dolgok megtörténhessenek!