A napokban, több száz kilométerre az otthonomtól megálltam kocsival egy kisboltnál. Ásványvizet szerettem volna venni. Szokásomhoz híven, próbáltam kedves lenni az eladóval, majd dolgom végeztével kifelé vettem az irányt. Már az ajtóban voltam, amikor felfigyeltem egy szép, "nagymamás" ajándékra. Azt éreztem, hogy ezt most nem szabad itt hagynom, így visszamentem kifizetni. Az ajándéktárgy tetszetőségét meg is jegyeztem az árusnak. Ezt követően jókedvűen szálltam vissza a nemrég szervizelt kocsiba. Automatikusan ráadtam a gyújtást, de hoppá, nem indult el. Próbálkoztam újból, de akkor sem "nyert". Párszor eljátszottam még ezzel, azonban életet nem sikerült lehelnem belé. Lehúztam közben az ablakokat, hogy egy kis levegő bejöhessen. Napon álltam ugyanis, és csorgott rólam a víz. A gyújtással tovább próbálkoztam, de akkor sem ment. Erre kijött az eladó és segítően megnézte, hogy mi történik velem. Adott ötleteket. Felnyitottuk a motorháztetőt. Ellenőriztük a motorolajt. Minden rendben volt. Nem volt mit tenni, elővettem a szervízkönyvet, majd visszaültem és tovább próbálkoztam a gyújtással. A boltos ezalatt bement az üzletbe. Nekem pedig eszembe jutott a testvérem, és felhívtam tanácsért. Nem tudtunk közösen dűlőre jutni.
Mindeközben az eladó elkezdett a kereskedésben érdeklődni afelől, hogy a betérők közül tudna-e nekem valaki segíteni. Ez csak utóbb derült ki. Egy fiatalember rögtön felajánlkozott és "megszemlézett" engem, amint éppen próbálgatom "újraéleszteni" a kocsit. Magamban egyébként nyugodt voltam. Átfutott bennem, hogy nem kell sietnem, úgyhogy valahogyan majd lesz. Próbáltam a neten is nézelődni, hogy vajon Dunántúlon hol lehet a Honda szervíz... Nem jutottam előrébb - szerencsére. A srác diagnosztizálta, hogy az akkumulátorommal van a baj, azt kell kicserélnem. Hát, a Legón kívül máshogyan nem szereltem eddig autót - kegyelemből most sem lett rá szükségem.
Gyorsítok a történeten. A boltból "megismert" segítőkész fiatalember felhívta az egyik barátját, aki odajött a kocsijával. A kedves eladótól kapott kábellel pedig meg lett bikázva a verdám. A srácot ezután elvittem először az otthonába - szerszámokért. Később megvettük a Bárdi autósboltban az akkumulátort - kedvezményesen. Bár az aksi körül volt valamilyen probléma, de azt egy másik értékesítő szerencsésen megoldotta. Ezután kimentünk a parkolóba és a fiatalember kicserélte az akkumulátort. Nagyon profi volt! Később hazavittem. Megköszöntem a pártfogását. Adtam neki pénzt. Azt mondta erre, hogy így nem tudja ajándéknak tekinteni a tettét. Erre azt válaszoltam, hogy nyugodtan tekintse annak, mert az önzetlenségét így élem meg, illetve ő is hagyja, hogy adhassak neki. Szóba került köztünk az a szemlélet is, hogy amit adunk, azt kapjuk vissza. Egyetértettünk. Megemlítette még, hogy a múltban más ugyanúgy segített rajta, ahogyan azt most velem tette. Nagyon hálás voltam neki. Közben az otthonához értünk és elbúcsúztunk. Mielőtt folytattam volna az utamat, visszamentem a kisboltba és megköszöntem az eladónak a segítségét. Ő sem akart semmit elfogadni. Remélem, hogy lesz olyan alkalma, amit majd a finom borral meg fog tudni koronázni. Miután pedig véget ért a "túrám", beszálltam a kocsiba és hálatelt szívvel elhajtottam. Békét és egységet éreztem...
Pár napra rá - Kecskeméten az utcán - ráköszöntem egy régi kliensemre. Megkérdeztem, hogy mi van vele. Akkor megint nem siettem, így pár mondatot tudtunk váltani. Kedves volt velem. Boldog emberré vált. Végszóként a következőt mondta:
"Élni jó!"
Azt gondolom, hogy ebben a "manifesztálódott" vágyban minden benne foglaltatik.
Az aksis sztorimról még annyit, hogy van, amikor az ember az adott szituációjának nem a kiszolgáltatottságát látja meg, hanem önbizalommal a dolgok "áramlását", benne pedig önmaga elfogadottságát. Azt a hitet, hogy számítok és bízhatok. Talán ezek az élet leggyógyítóbb pillanatai. Köszönöm, hogy mindez Sárváron megtörténhetett velem!
Adni ugyanolyan nagyszerű, mint kapni és elfogadni. Ez utóbbi "megengedése" önszeretet nélkül döcögve megy.
Élni jó!
Dr. Domján Mihály
További motivációs gondolatok:
https://www.instagram.com/dr.domjan
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi blogbejegyzéseket ajánlom:
- Gyógyulás az elfogadás által
- Te vagy a karácsonyi ajándék
- A legegyszerűbb "méregtelenítő" eszközöd a hálaadás
- A negatív gondolatok felismerés és átdolgozása
- Laosz tanítása az elengedésről
(Képek forrása: saját és pixabay.com)
Talán szabad azt írnom, hogy a panaszkodás kultúrájában élünk. Bár vágynánk egy elfogadó és inspiráló környezetre, de sokszor észre sem vesszük, hogy mi sem tudjuk ezt megteremteni, sőt inkább látványosan "temetjük" magunkat. Az elégedetlenség - sajnos - népbetegség.
A parttalan panaszkodás hatására - ráadásként - az énközpontúság fixálódik, nem beszélve az ilyenkor újból felidézett stresszes helyzetek hormonális változásairól. A tartós érzelmi megrázkódtatások mindannyiunkat megbetegítenek.
A bevezető után pár kérdést szeretnék felvetni azzal kapcsolatosan, hogy mit lenne érdemes bevetni a folyamatos panaszkodás ellen:
6. Mennyire vannak a kapcsolataidban az adok és a kapok egyensúlyban?
A mostani blogbejegyzésemet egy olyan igehirdetés inspirálta, amelyben a lelkész leginkább arról beszélt, hogy legyünk jók, és hogy minden csak akarat kérdése. Az üzenetei reflexiókat nyitottak ki bennem. Az pedig, hogy le is mertem ezeket írni, egy református lelkésznőnek köszönhetem. Többek között neki mondtam el azt a félelmemet, hogy mivel nem vagyok teológus, így talán alkalmas sem a reagálásra. A hölgy viszont bátorított arra, hogy vállaljam fel a meglátásaimat. Véleménye szerint az Egyháznak szüksége van az építő jellegű kérdésekre, hiszen azok párbeszédet, így pedig növekedést adhatnak. A hozzáállása, ahogyan a felvetése szintén tetszett, így pár kérdést összeszedtem, sőt a magam szűrőjén keresztül válaszoltam rájuk. 
2. Ha nem kell jónak lennem, akkor mi legyek? 
4. Át tudok-e Istennek mindent adni?
5. Kell-e félnem Istentől?
Végezetül meg szeretném köszönni a lelkésznőnek, hogy segített együtt gondolkodni és jobban megélnem azt, aki vagyok. Hála érte!
Kevés olyan film van, amelyről azt gondolom, hogy általa a készítők tényleg valami jót akartak a világnak adni. Nos, számomra a többszörös Golden Globe és Oscar-díjas Zöld könyv (HBO GO) pontosan ilyen. Mindezek mellett magán viseli a "hogyan oldjunk meg mindent 130 perc alatt" című csábító elvárást, de ezzel együtt szerethető és felemelő.
A film egy rasszista, olasz származású, nagycsaládos kidobóember és egy ünnepelt, magányos, fekete zongorista különös barátságának a fejlődését mutatja be. A New Yorki zenész - a mozi végén kiderül, hogy miért - turnéra indul egy olyan közegbe, ahol a bőrének a színe kirekesztettséget jelent - a briliáns tehetsége ellenére.
A szervdonorok hozzátartozóinak októberi csoportfoglalkozásával kapcsolatosan emailben - dr.domjan@freemail.hu - vagy a fotón szereplő telefonszámon lehet információt kérni. Az alkalom helyileg Kiskunfélegyházán lesz.
Ebben a blogbejegyzésben egy olyan témáról szeretnék írni, amely kimondva vagy kimondatlanul ott lappang számos ember gondolataiban, sőt családjában. Lényege: vágynánk változásra, de közben elfelejtjük, hogy mindennek ára és ideje van.
Általában a nehézségek idején a másiktól várjuk például a megértést, az elismerést és a köszönet szavait. Falakba ütközve tovább nőhet a tehetetlenségünk, így eljuthatunk a figyelem vagy éppen a szexualitás kiköveteléséhez, sőt a büntetésekhez. A legszebb az a történetben, amikor önismeret híján "megfejeljük" még jobban az elvárásainkat. Megsértődünk azon, hogy nem találták ki a gondolatainkat. Bár néma gyereknek anyja sem érti a szavát, de azért csak elvárható lett volna, hogy a másik rájöjjön arra, hogy nekünk mire lett volna szükségünk! Ez egy igazságos elvárás, nemde?! Hát, az óvodában feltétlenül...
"Szabad" valamit/valakit szeretned, illetve nem szeretned, ugyanúgy valamit elfogadnod vagy nem elfogadnod. Úgy tudsz megtanulni nemet mondani, ha nekilátsz az értékeidre, az érzéseidre és a céljaidra odafigyelni (igent mondani). A nemet mondás tehát a magadra való igent mondással egyenlő. (Videó erről 
Talán abbahagynád az önsajnálatot vagy feladnád a reménytelen reményt, és mondjuk kérnél segítséget.
Érdekes önismereti lehetőséggel bírnak a ragaszkodásaink és a vonzásaink feltérképezése. Sokszor észre sem veszi azt az ember, hogy a gyermeki énje ugyanúgy "beleszól" a döntéseibe és a viselkedésébe, mint a felnőttsége. Pedig gondolhatnánk azt, hogy ami a hátunk mögött van, annak már nincs "kanala" a jövőnkben. Azután egyszer csak szembesülünk azzal, hogy még "lepukkantabb" szituációt sikerült "bevonzanunk"...
Az elszenvedett gyermekkori nehézségekkel - szerencsére - nem ér véget az élet, hanem a felnőtt énünk segítségével növekedhetünk "újból". Elfogadó és támogató kapcsolatokon keresztül ugyanis képessé válhatunk arra - ha van bennünk erre nyitottság és akarat -, hogy a veszteségeinkből leltárt készítsünk. Közben megtanulhatjuk a jogos haragunkat felismerni, majd "kiengedni". Konfrontatív módon elsajátíthatjuk a véleményünk felvállalását is. Idővel arra szintúgy képessé válhatunk, hogy szembenézzünk azzal, akik vagyunk és mindennel együtt az önelfogadást és a megbocsátást válasszuk. Megismerjük továbbá azt is, hogy ki és mi a jó nekünk. Aki lespórolja ezt az önismereti munkát, bizony harminc, negyven, ötven évesen még mindig egy egocentrikus óvodás szintjén fog állni.
Miután egy pár eljut a játszmák "csataterére", akkor vagy folytatják az állóháborút, vagy elválnak, nyitottság esetén pedig párterápiába tudnak menni. Ott kaphatnak segítséget ahhoz, hogy az egyéni felnőtté válásuk és a sérült gyermeki énjük területén változások jöhessenek létre. A másik megértésében és a jószándékának a belátásában bekövetkező pici elmozdulások szintén nagyban befolyásolják a terápia sikerességét. Megpróbálom ehhez láttatni a közös erőforrásaikat, a korábbi sikereiket, együttműködéseiket és támogatni őket abban, hogy merjék az őszinteség fájdalmas útját választani. 
Azt kívánom, hogy merd élvezni az életed! Ne az elvárásaidba kapaszkodj, hanem tanuld meg a saját szükségleteidet nyíltan felvállalni és vedd "kézbe" a haragodat. Vállald fel, hogy mit szeretsz és mit nem, illetve hogy mit tudsz elfogadni és mit nem. Azt pedig sohasem érdemes elfelejtened, hogy a kapcsolataidat önmagadból teremted meg.