A hétköznapokban az elhagyással és a megcsalással kapcsolatosan legtöbbször a hölgyek sérelmei kerülnek a felszínre. Számos cikk és bejegyzés szól erről. Sajnos, nincs mit tagadni, sokan súlyos veszteségeket szenvedtek el. Az pedig egy másik "tészta", hogy egyes írások kevésbé tekintenek a családra, mint kölcsönhatások rendszerére, és inkább vádló hangneműek. 

Egy fájdalmat sohasem bölcs megkérdőjelezni vagy valakire áthárítani. Érdemes inkább a megpróbáltatás tényét elismerni és a másikkal együtt érezni.

Éveken át vezettem hölgyeknek önismereti csoportot. Azt tapasztaltam, hogy az önbizalom megtalálásában a többiek jelenléte és kedvessége segített a legtöbbet. Egyszerűen be kell azt látni, hogy annak, aki szenved, nem a "Minden érted van!" vagy a "Sokat kellett ezért Neked is tenned!" című szlogenekre van szüksége, hanem meghallgatásra, figyelemre, időre, elfogadásra és például egy baráti ölelésre. Később - szerencsés esetben - úgyis el tud az igazságokkal való konfrontáció ideje jönni!

 

Rájuk ugyanúgy vonatkozna az, hogy első körben nem észosztásra lenne igényük, hanem hogy végre legyen olyan személy körülöttük, aki nem fogja őket hibáztatni és nyomasztani. Ebben nyílik meg az a lehetőség, hogy elkezdjék kimondani mindazt, amit legbelül éreznek. Sokan persze nem jutnak el ide, hiszen a közhiedelem szerint a "lelkizés" nem férfias. Akkor mi marad helyette? Például az alkohol, a "kutyaharapást" szőrével elv, az önámítások, az agresszió, a visszaszerzéses manőverek és a munkamánia.

Jobb esetben, miután a kezdeti megnyugtatás megtörtént és a sokkhatás lecsitult, akkor lehet fokról fokra a múlttal szembenézni. A kapcsolati gyász sokrétű folyamat és nem szabad siettetni.

Milyen feladatok várhatnak egy sajnálatosan "partra vetett" férfira?

Egy elhagyott, házas férfi többszörös veszteség feldolgozása előtt áll. Elveszíti a gyermekei mindennapi láthatását, a rokonai és barátai közül (jó)pár embert, az anyagiak egy részét, a korábbi jövőképét, talán az otthonát és még a feleségét is, akit a maga módján szeret. 

A veszteségek óriásiak! Talán ezzel az szintén magyarázható, hogy a szakítás körüli időszak "különös". Sokszor az jellemző, hogy először nem a harag tör fel a férfiban, hanem a mindenáron való visszahódítás. Hasonló a helyzet abban az esetben is, ha mindezen szituáció sajnálatosan egy hölggyel történik meg. 

A reakció egyrészről érthető, hiszen a család egysége hatalmas érték és valóban meg kell próbálni azt megmenteni. Számos esetben a drasztikus "fordulatváltások" meg is hozzák a várva várt eredményt. Amennyiben azonban a szakító félben már nincs szeretet, amit egyébként roppant megterhelő belátni, akkor a kapcsolat le fog zárulni...

 

Számos férfi és hölgy nehezen viseli, hogy a tulajdonlásának egyszer csak vége lett.

Néha pszichológusként lassú küldetés az odáig való eljutás, hogy a szakító fél iránt fellépő égő vágy mögött meg lehessen láttatni az önismereti és a konkrét életfeladatokkal kapcsolatos hiányokat. Könnyebb az elhagyó házastárs iránt hevesen ragaszkodni, esetleg mellette ideológiákba menekülni vagy a közös utálathoz "bólogató kutyákat" találni, mint belátni: mindenkinek magával kell valamit kezdenie. Természetesen az időleges "vakká válás" érthető, de fontos azonban ezen túljutni.

Többen állították már nekem, hogy nem voltak. Majd idővel, miután közelebb mentünk a helyzethez, derült az ki, hogy egyesek inkább a családjuk "intézményére" figyeltek oda, mintsem a társukra. Arra, hogy a másik nem "gombkitűző" szeretett volna lenni a férje zakóján vagy éppen pénztárca a nő Chanel kosztüméhez, hanem partner. Olyan nő, akit nőként kezelnek, illetve olyan férfi, akit férfiként. Magyarul ez azt jelenti:

Teljesen más egy családi rendszert "vállalkozásként" fenntartani, mint odafigyelni a másikra.

Az elhagyással kapcsolatosan megkerülhetetlen tehát az azzal való szembenézés, hogy egyáltalán ismertük-e egymást. Érdemes ehhez pár kérdést továbbgondolni:

• Hogyan okozott korábban a két fél örömet egymásnak?
• Voltak-e közös heti szokásaik?
• Tudtak-e kettesben pihenni és szórakozni?
• Lehetett-e egymás előtt szomorúnak vagy éppen mérgesnek lenni?
• A családi feladatokról csupán beszélgettek vagy eljutottak a megállapodásokig? 

A témához még egy ráadás odatartozik:

• A múltban inkább a másiktól vártam el a közeledést és az őszinteséget, vagy megpróbáltam én is tenni a dolgom?

A rejtett elvárások és a saját mulasztások felismerése sokat tud a helyzet megértéséhez hozzáadni.

Az előzőeket annak belátása szintén támogatja, hogy "Akár melletted is változhattam volna!"

 

Van még egy tárgykör, amit a "partra vetettséggel" kapcsolatosan hasznos lehet átgondolni: mikor hagytam el érzelmileg a párkapcsolatot? 

A "lejtővel" sohasem könnyű szembenézni, és általában mindkét fél "szkippelni" akarja ezt!

Az érzelmi elhagyás azt jelenti, hogy volt egy olyan múltbéli szituáció, amikor az illető nem volt őszinte, azaz nem vitte markánsan vissza a családjuk rendszerébe azt, hogy őt méltánytalanság érte. Hallgatólagosan elfogadta tehát azt. Onnantól kezdve pedig elkezdtek a házastársak két irányba távolodni. Ez egyébként mindig egy régi sztori és mindkét félnél megtalálható valahol.

Az érzelmi elhagyás sokkal korábbi, mint ahogyan magára a szakításra sor került. Értelmezhető úgyis, hogy aki önmagát "elhagyja", az később a párkapcsolatával szintén ezt teszi, sőt a történet "továbbgördülhet" a válás felé...  Aki ezt megérti, be fogja látni az elsődleges célját, ami nem a másik visszahódítása, hanem önmaga megismerése és elfogadása.

A további idevonatkozó támpontokról a Sikeresen válni? Sőt, újraházasodni? című bejegyzésemben olvashatsz.

 

A dolgok nem jók vagy rosszak, hanem megtörténnek. 

Tisztában vagyok azzal, hogy most egy nehéz témáról írtam. Befejezésként nem szerettem volna súlytalan mondatokat írni. Saját élményként azonban muszáj egy olyan biztatást adom, amely nekem segített. A dolgok valóban nem jók vagy rosszak, hanem együttesen megtörténnek! Ilyen az élet!

Kívánom, hogy keress és találj segítő kezeket, sőt szerető szíveket! 

 

Dr. Domján Mihály 

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

www.drdomjan.hu 

 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi blogbejegyzéseket ajánlom:

• El nem engedett exek
• Sikeresen válni? Sőt, újraházasodni?
• Mielőtt elválnál, tanulj meg vitatkozni!
• Laosz tanítása az elengedésről
• Az önhibáztatás feloldása

 

(Képek forrása: https://pixabay.com)

 

Az elmúlt időszakban több olyan szituáció "sűrűsödött" össze, amikor azt éreztem, hogy örömet tudok másoknak okozni. Onnan jöttem rá erre, hogy a kapott köszönöm vagy mosoly mellett elkezdtem jól érezni magam. Általában az adás így hat rám, de most sokkal intenzívebb "hullámok" értek el. Át kellett ezért gondolnom, hogy mi változott.

Azt ismertem fel, hogy korábban inkább a biztonságra való "játszás" és a megfelelés vezérelt. Közben mindig hittem abban, hogy aki ad, az kap és próbáltam is így élni. Most viszont ráláttam arra, hogy szinte akaratomon kívül csak olyanoknak adtam, akik valóban nyitottak voltak rám. A "véletleneknek" köszönhetően az örömük visszahatott rám, én pedig be tudtam azt fogadni.

Felmerült bennem egy kérdés, hogy eddig miért nem az elfogadó emberek társaságát kerestem. Érdekesen hatott rám ez a tükör. Talán én is nyitottabbá váltam... 

Találtam mellette egy másik faktort is, ami az adásban örömöt szül. Elkezdtem egy ideje tudatosabban odafigyelni arra, hogy élvezzem azt, amit teszek. Ennyi.

Az előző, elengedéssel kapcsolatos felismerések nyomán eszembe jutott az "örök szerelmem", Laosz, és az ottani piac tanítása. 

Luang Prabang egy nyugis, lassú tempójú település a Mekong folyó partján, amely egyben az ország kulturális fővárosa, sőt a hagyományos laoszi kultúra és a buddhizmus központja. Körutazásunk állomásaként az ottani helyi piacra is elkerültünk. Ha visszagondolok, akkor azt tudom írni, hogy éppen hogy csak túl tudtam az ottani szagokat élni. Mindezeket félretéve azonban egy különös dologra lettem figyelmes. A piacon kisebb termetű madarakat árultak -  a talán bambuszból készült kalickákkal együtt. (Az alábbi fotósorozat második képén láthatóak.) 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A buddhista érdemszerzés egyik hagyományos módja az állatok szabadon engedése - az alamizsna adása és a templomi felajánlások mellett. Ez azt jelenti, hogy a tanításuk alapján mindennap kell egy jó dolgot cselekedni, amelyek között szerepelhet például egy madár elengedése. Akkor ott ezen igencsak elcsodálkoztam. Ítélkezés nélkül azonban parkolópályára tettem magamban az információt - főképp a napi egy jó cselekedet gondolatát. Gyermekkoromban, a karácsonyra készülve, a hittanon kérték azt tőlem utoljára, hogy gyűjtsek naponta "piros pontokat" és ezzel készüljek az ünnepre. Akkor ennek nem értettem a helyét, de mára "átjött" az üzenete. Segített ehhez a laoszi piacon tanultak is, amit most viszont a humor és az önirónia oldaláról közelítenék meg.

Az jutott az eszembe, hogy egyes emberek éveken át tartó viszonzatlan szeretgetése helyett érdemesebb lenne itthon is madarakat reptetni! Belegondoltam abba, hogy ez néha hasznosabb és kifejezetten egészségesebb lenne.

A mosolyon kívül azért írtam meg ezt a blogbejegyzést, hogy erősítsem Benned: jót tenni jó. Ha pedig olyan személy irányába adsz, aki ezt örömmel el is tudja fogadni, akkor igazán élvezni fogod az életet. Persze magadnak ugyancsak adhatnál minden egyes nap valami szépet, hogy az elégedettséged a "levél fonákján" szintén tudatosan erősödhessen. MIndezek mellett az esténként végzett rendszeres hálaadás rengeteget tudna még abban segíteni, hogy megláthasósd az értékeket és rendben levőnek érezd magad. 

Az a "tanács" sem elvetendő, hogy vegyél a hétvégére egy finom rosét - mivel még madarakat nem tudsz vásárolni -, és engedd el magad! 

Ha pedig olyan szekér után futkosnál, amely eddig sem vett fel, akkor változtass!

Kereshetnéd azok társaságát is, akik örülnek Neked!

Gondold újra a határaidat és "vess"!

 

Dr. Domján Mihály

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

www.drdomjan.hu 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:

• Az elengedés aspektusai
• Női szerepek és elvárások
• Miért maradsz benne a rossz kapcsolatokban?
• Hogyan lehet a "mérgező" szülők után saját életed?
• Veled továbbléphetek - filmajánló

 

(fotók forrás: saját) 

 

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ferenc pápa a 8. században élt III. Gergely óta az első Európán kívül született Egyházi vezető. Markáns véleményével egy karizmatikus személy benyomását kelti bennem - a kezdetek óta. Nagyon tetszik a személyisége! Jó érzés számomra, hogy ki mer dolgokat mondani és azok megerősítő üzenetekkel bírnak! A megválasztása óta többször hangoztatta, hogy az egyik küldetése a legelesettebb emberek védelme. Ehhez talán hozzájárulhat a hite mellett a származása - olasz bevándorló család gyermeke - és az a kontinens, ahonnan érkezett.

2019. június elsején Róma püspöke Csíksomlyóra látogatott - buzdítva ezzel a hívőket az egységre és a reményre.

Mit adott nekem ez a zarándoklat?

Rengeteget! Magát a helyet ismertem, hiszen többször voltam már Erdélyben előadások végett, sőt a kegyhelyen is. Ha konkrétan erre a napra gondolok, akkor az a legelejétől a legvégéig felejthetetlen marad a számomra! Hargitafürdőről egy terepjáróval, az erdőn keresztül "ereszkedtünk alá" a célunk irányába - szakadó esőben. Életemben nem voltam még off-roadozni - eléggé izgalmasra sikerült! Nagyon élveztem a kora reggeli, hegyről való "leszáguldást"! Parkolás után hihetetlen esőben vettük az irányt a Csíksomlyói Nyereg felé. Ott jött fel bennem az a pont, hogy talán feladom. Ha nem lettünk volna együtt, akkor nem tudtam volna a kegyhelyet felkeresni. Megtorpantam, sőt az egyik evangélikus testvérnek írtam is haza üzenetet. A válasza részben megnyugtatott. Egyáltalán nem voltam ilyen "égszakadásra" felkészülve - a ruházat tekintetében sem.

Az autó elhagyása után elindultunk tehát a Nyereg felé. A körülbelüli 5 km-t észrevétlenül tettük meg. Az úton jókat beszélgettünk, sőt közben a csapadék is "megszelídült". 10 órára érkeztünk meg a helyszínre, ahol hatalmas tömeg látványa fogadott négyünket - az ötödik személy korábban "előrefutott", hogy papként szolgálhasson.

• 
• 
• 
• 

A Nyeregben egységet és békét éreztem. Felszabadító érzés volt számomra, hogy olyan emberekkel jöhettem fel ide, akiket szeretek és szeretnek. Az eső tovább csökkent, majd megérkezett a pápa. A misét végtelen nyugalomban éltem meg, a végén még kisütött a Nap is. Miután felszállt a köd, akkor lehetett fentről, a Nyeregből a környező tájra rálátni. Csodálatos volt ez a természeti látvány, ami egyébként Erdély egészét jellemzi. A mise végeztével elénekeltük a Himnuszt, a Székelyt is. Talán ez volt nekem a csúcspont. A program végével elkezdett szinte fullasztó jó időben a tömeg a kocsik felé indulni.

A házigazdánk meg szerette volna a zöldellő tájat napfényben szintén mutatni, így Hargitafürdőre újból az erdőn keresztül tértünk vissza. Leírhatatlan volt! Szívem szerint többször megállhattunk volna, annyira tetszett a látvány! Hazaérve, rövid pihenés és rendbe tétel után, a vendéglátók töltött káposztával vártak bennünket, majd estéig beszélgettünk és jókat nevetgéltünk. Hogy teljes legyen az élmény, a vacsora után újabb off-roadozás jött - majdnem bele is ragadtunk az erődben a sárba...

Ahogyan most írtam ezeket a sorokat, elkezdtem mosolyogni. Nem véletlenül. A hála még mindig tart bennem... 

• 
• 
• 
• 

  

A Nyeregben elhangzott pápai szentbeszédből szeretnék pár gondolatot kiemelni (forrás itt):

• Az Egyház voltaképpen tábori kórházhoz hasonlít.
• Zarándokolni azt jelenti, hogy mint nép, hazatérünk.
• Zarándokolni nem más, mint érezni a meghívást és a késztetést, hogy járjunk együtt az úton, kérve az Úrtól a kegyelmet, hogy a régi és a mostani sérelmeinket és bizalmatlanságainkat változtassa új lehetőségekké a közösség érdekében.
• Zarándoklatunk során ne azt kutassuk, hogy mi lehetett volna (és nem lett), hanem inkább azt, ami ránk vár és nem odázhatjuk el.
• Zarándokolni annyit jelent, hogy hiszünk az Úrban, aki hozzánk jön és közöttünk van, előmozdítva és ösztönözve a szolidaritást, a testvériséget, a jó utáni vágyat, az igazságot és az igazságosságot.
• Íme, ezért vagyunk itt, hogy közösen mondjuk: Édesanyánk, taníts meg minket összevarrni a jövőt.
• ...arra ösztönöz, bátorít minket, hogy mi is hozzá hasonlóan mondjuk ki az igenünket, hogy végigjárjuk a kiengesztelődés ösvényeit.

Talán a pápalátogatás legfőbb üzenete számomra pedig a következő: 

Aki kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást.

• 
• 
• 

Végezetül jöjjön meg egy gondolat Ferenc pápától, akinek az alábbi meglátását teljes mértékben a magaménak érzek: az Istennel való találkozás lehetőségét a saját életünk lelassítása teremti meg.  

Hálásan köszönöm, köszönjük testvéremmel a lehetőséget a Tófalvi családnak és a kedves barátaiknak a szíves vendéglátásért, mi több a felejthetetlen élményekért!

 

 

Sok évvel ezelőtt jött hozzám az első olyan kliens, akit Susan Forward, Mérgező szülők (Háttér Kiadó Kft.,  Budapest, 2000) című könyve inspirált. Ezen keresztül látta be, hogy pszichológusra lenne szüksége. Meglepő volt számomra ez a fajta tudatosság és felnőttség! Azóta a környezetemből többen forgatták már a kezükben ezt a nem hétköznapi írást, sőt párszor szoktam ajánlani az elolvasását.

Nekem annak idején rengeteget adott - kétszer "ment át" rajtam. Ha egy mondatban össze szeretném foglalni az üzenetét, akkor más forrásokkal és a mindennapi munkámmal kiegészítve azt a következőképpen tenném meg - bárkire vonatkoztatva (nem feltétlenül csak a szülőkre):

Elfogadom, hogy nem fogadott el, és talán nem is fog soha. 

Tisztában vagyok azzal, hogy a pszichológiában nincsenek "csodamondatok", és mindenkinek más az útja. Ennek ellenére az előbbi sarkos megfogalmazást érdemes lehet egy kicsit közelebbről megvizsgálnod, hátha profitálhatsz belőle.

Létezhet-e olyan, hogy elfogadni az el nem fogadást? 

Igen, létezik. Egyszerűen lemondhat az ember arról, hogy valaki őt elfogadja, még akkor is, ha konkrétan ez a személy a szülője. Lemondhatunk tehát arról az elvárásunkról, hogy a másik bennünket megbecsüljön. Lassú folyamat ennek a megengedése..., de hiszen ez visszafelé is igaz!

Ha valaki őszinte önmagához, akkor be kell látnia, hogy ő sem tud mindenkit a keblére ölelni. Persze, ha ezt az el nem fogadásos „csomagot” a szülők testálják rá az emberre, akkor a düh megalapozott. A jogos haragot mindenféleképpen ki kell engedni! Ha azonban ez „bent” ragad vagy másik végletként a „szájkarate” állandósul, akkor – sajnos – a rossz hozzáállás megnyomorítóvá válhat. A munkámból erre rengeteg példát tudnék hozni. Nos, pontosan erről szól a könyv: a gyászról. Annak meggyászolásáról, hogy milyennek kellett volna lennie a dolgoknak...   

 Pszichológusi videóim ide kattintva érhetők el.

"Szüleink mentális és emocionális magvakat ültetnek el bennünk - magvakat, amelyek a velünk együtt fejlődnek és növekednek. Egyes családokban ezek a szeretet, a tisztelet, és a függetlenség magvai. Sok más családban azonban a félelemé, a kényszeré és a bűntudaté." (10-11. o.) 

Sokan akkor eszmélnek arra rá, hogy a szüleikkel való kapcsolatuk korántsem ért véget és a negatív örökségük továbbadódik, amikor fájdalmasan rálátnak azon bántó mondatokra, amelyeket most a saját gyermekiek felé használnak. Az élet ekkor kínálja fel a korrekciót. 

"Amikor bocsánatot kér a gyermekeitől, arra tanítja őket, hogy bízzanak az érzéseikben és az észleléseikben. Ilyenkor azt mondja nekik: "Amiről azt gondoltad, hogy igazságtalan volt veled szemben, valóban az is volt. Jogosan érezted így." Ezenkívül azt is megmutatja nekik, hogy még ön is követhet el hibákat, de kész vállalni a felelősséget értük." (331.o.)

Kik a mérgező szülők?

Többek között az aktív alkoholbetegek, akiknek a számuk Magyarországon több százezer. Folytatom a sort a kezeletlen pszichiátriai betegekkel, valamint a rivalizáló, ironizáló, leértékelő, megszégyenítő és szavakkal verő személyekkel. Meg kell még említenem a maximalistákat, a testi erőszaktevőket és az időben elérhetetlen, elhanyagoló szülők népes táborát. ("Csak egy közös szelfi, más semmi!") Nem lehet azokat sem letagadni, akik mellett a gyermekek nem tudtak gyermekek lenni, mert nekik kellett a szüleiket félteni, netalán róluk gondoskodni. A felsorolást azokkal zárnám, akik a csemetéjüket a szülőtársuk "oltárán" beáldozták, azaz nem védték meg őket - határozottan nem húzták meg a határokat az érzelmi és a fizikai biztonság tekintetében...

Igen, jól olvastad, széles rétegnek szól ez a könyv! Sőt, teljes mellszélességben nekimegy a szülők mindenek feletti tiszteletének tabujának!  

"Ezennel eltemetem a jó családról hozott ábrándjaimat. Eltemetem a szüleimmel kapcsolatos reményeimet és várakozásaimat. Eltemetem a fantáziaképet, hogy gyerekként tehettem volna valamit, hogy megváltozzak. Tudom, hogy soha nem lesznek olyan szüleim, akiket szerettem volna magamnak, és gyászolom ezt a veszteséget. De elfogadom. Nyugodjanak békében ezek az ábrándok." (242.o.)

Hogyan lehet "mérgező" szülő gyermekeként saját életem?

Rengeteget lehet ezért tenni! Az alábbi felsorolásból azonban egyik sem helyettesítheti a pszichológus egyéni felkeresését. Sőt, továbbmennék! Egyáltalán nem biztos, hogy egy szakember elég. A művészetterápia, az EMDR, a szomatodráma, a pszichodráma vagy a mindfulness nem szerepel számos pszichológus eszközei között, ahogyan a családterápia rendszerszemlélete sem... Számos esetben - véleményem szerint - a kognitív irány kevés. 

Biztonságos közegben újra kell ahhoz a múltat élni, hogy a gyász végbemehessen!

Lássuk az egyáltalán nem teljes listát - a könyv és a tapasztalataim alapján!

• Megtanulok nemet mondani.   
• Elsajátítom a konfrontációt. Képessé válok a véleményem, az érzéseim, a gondolataim, az igényeim és az igazságaim felvállalására.
• Felülvizsgálom a hiedelmeimet és az elvárásaimat. Miért gondolom azt, hogy például engem mindenkinek szeretnie kell, vagy nekem kellene ezt másokkal tennem?  
• Felismerem, majd feladom a megmentő, az üldöző és az áldozat szerepet.
• Felhagyok azzal, hogy a másik "mindenáron" megértsen engem.
• Abbahagyom a védekezést és a támadást.
• Megtanulok állást foglalni.
• El nem küldött leveleket írok, hogy kapcsolatba kerüljek a haragommal.
• Szabadjára engedem a haragomat, majd a megbocsátást választom. 
• Visszaadom a szüleimnek a felelősséget a gyermekkoromban mutatott szeretetlenségükért. Ezért ők a felelősek!  
• Új célok és örömök felé nyitok.
• Inspirációs közeget hozok magamnak létre.
• Elfogadom a személyes felelősségemet a saját életem kialakításával kapcsolatosan.
• Barátikört működtetek.
• Újabbnál újabb örömöket engedek meg magamnak és másoknak.
• Egyensúlyba hozom az adást és a kapást - ha kell, akkor a belső fájdalmaim/ellenállásaim ellenére is.
• Megtanulok igent mondani.
• Elhagyom a komfortzónámat és új élmények közé engedem be magam.
• Bátran és átgondoltan döntéseket hozok.
• A "képtelen vagyok"-ot átkeretezem"még nem tettem meg"-re.
• Tudatosan keresem a megelégedettséget, és teszek a vágyaim megvalósulásáért!
• Elfogadom önmagamat és a szüleimet olyannak, amilyenek. 

Évek alatt el lehet oda jutni, hogy az ember egyre több helyzetben fel tudja ismerni a sérült gyermeki énjét. Egy idő után ez már nem önsajnálatot jelent, hanem azt, hogy a fájdalmak mögött "meglátjuk saját tisztaságunkat és eredendő jóságunkat" (341.o.). Mindezekkel párhuzamosan elindul - biztos segítő kezekbe kapaszkodva - a saját élet "megteremtése". Elkezdem - lassanként - önállóan élvezni az életet! A könyv nyelvezete szerint ez azt jelenti, hogy egyre bátrabban önmagam szerető szülőjévé válok. Miközben tehát ezt teszem, már egyáltalán... 

"... nem vállalom a felelősséget azért, amit gyermekkoromban velem csináltatok." (261.o.)

Utolsó gondolatom a szomatizáció. Ha tetszik, ha nem, a múlt traumái testi szinten továbbélnek bennünk. A szomatizáció azt jelenti, hogy semmilyen organikus vagy egyéb ismert betegség nem magyarázza meg a megjelenő testi panaszt. Mérgező szülők gyermekeinél ez - sajnos - gyakori.

Mindezek mellett számos párkapcsolati probléma mögött, mi több a funkcionális meddőség, a pánikbetegség, az elhízás, önbizalmi nehézségek, a szingliség és a daganatos megbetegedések kapcsán is érinteni szükséges a szülőkkel való kapcsolatot.

Az érzelmi leválás végső lépése az elfogadáson keresztül "történik meg". 

 A sok-sok negatívum után szeretnék pozitív lenni, hiszen van kiút! 

A múlt lezárható! A tanulságok leszűrése, valamint az érzelmek - leginkább a harag - újraélése után a megbocsátás és az elfogadás választható! A múlt elmúlt, bár a deficit megmarad! Egy megrabolt gyermekkor, majd annak feldolgozása következtében a megértésben, az együttérzésben és a "valódi" megbocsátásban olyan megélt élménye lesz az embernek, amellyel akarata ellenére is a környezetét fogja gazdagítani ("gyógyítani"). 

Hiszek abban, hogy minden helyzetben meg lehet tanulnunk szeretni! Hiszek abban, hogy egy szerető közösséggel - baráti kapcsolatokkal - körülvéve le lehet az áldozatszerepet "vedleni" és közben a szeretetet naponta választani!  

Akármin is mentél át gyermekként, azért a szüleid a felelősek! Ha kell, akkor segítségen keresztül, de meg fogod idővel érteni: azt tudták emberként tenni, amire képesek voltak, nem pedig azt, amire esetleg szükség lett volna. Mindezek mellett nekik is vannak értékeik, tehetségeik és nagyszerű tulajdonságaik!

Az ember attól ember, hogy elfogadja: a jó és a rossz "egyben jár", azaz együtt kell a két oldalt látni és elfogadni. Mind tehát a gonosznak való "kikiáltás", mind a "túlistenítés" csupán a tagadás egy-egy formája. Fogadd el a szüleidet és önmagadat is emberként! Szégyen nélkül fogadd el, hogy Te sem tudsz többet adni, mint amire képes vagy! 

A gyermekkorért nem, de hogy mit kezdesz a saját felnőttségeddel és jövőddel, azért Te vagy a felelős!

Mondj igent magadra! 

Második alkalommal találkoztak a szervdonorok hozzátartozói Kiskunfélegyházán. Havonta egyszer azért alkotunk közösen egy "csapatot", hogy tudjanak az érintettek arról beszélgetni, ami bennük zajlik. A mostani eseményünk újból bensőséges és felszabadult volt! Bár talán a témát tekintve kevésbé gondolható rólunk, de az őszinteség mellett a humor ajándékával is bőségesen éltünk!  

Miről esett szó?

Számos kérdéskört érintettünk. Szó volt - többek között - az erőforrásokról, a megerősítések fontosságáról, a másik ember támogató jelenlétének erejéről, ahogyan a családon belüli kommunikációról és a párhuzamokról.

Mit jelent ez utóbbi kifejezés, a paralelség? 

Korábban írtam már arról, hogy sokszor a gyász nem csupán azt jelenti, hogy valakit elveszítve fájdalmat és szomorúságot érzek, most pedig fokról fokra megtanulok a hiányával együttélni, sőt az esetleges kölcsönös vétkeken túljutni. A gyász azt szintén előhozhatja, hogy a régmúlt szőnyeg alá söpört dolgait kézbe vegyem.

Pszichológusként számtalanszor találkozom azzal a szituációval, amikor egy veszteséggel párhuzamosan egyéb olyan "adósságok" is a felszínre "kívánkoznak", amelyek átdolgozása nélkül a gyász nem tud lezajlani.

Bizonyos helyzetekben tehát nem egyszeres, hanem többszörös belső lelki munkára hív a fájdalom!

Számtalan példát tudnék arról írni, amikor egy szakítás, válás, városváltás, betegség, jogi anomália, elbocsátás, anyagi csőd vagy éppen haláleset hogyan tárt fel múltbeli elodázott döntéseket, egyensúlytalanságokat, megfeleléseket és elhallgatott fájdalmakat.

A nehézség abban szokott állni, hogy amire az illetőnek annak idején nem volt meg az ereje, arra most hogyan tudná magában a megfelelő válaszokat megtalálni. 

A nyíltság vállalása, az érzések felismerése és kimondása, néhány el nem küldött levél megírása, majd a konfrontáció választása, az emberi szükségletek (igények) megfogalmazása, új életcélok keresése, netán a nemet mondás bevezetése mind-mind segíteni tudják - egyebek mellett - a megértést és az elfogadást. Gyakran egy veszteség feldolgozásához számos elvárást és sérelmet el kell tudnunk engedni! Mire lehet még szükségünk? Barátokra, szakemberre és évekre...

Az önismeret növekedésével a többirányú megbocsátás, illetve az azonosulás - átvett értékek beépülése és továbbvitele - fogja majd az integrációt elhozni. 

A csoportfoglalkozáson alaposan átbeszélgettük még az egyéni és a családi gyász egymást segítő, illetve hátráltató tényezőit. Egy későbbi bejegyzésben fogok arról részletesebben írni, hogy miért fontos az, hogy egymás támogatásában is legyenek határaink!

 

A mostani alkalmunkon felmerült bennünk az a gondolat: hogyan tovább. Nem a folytatás a kérdéses, hanem az, hogy mi lenne, ha nyitnánk a transzplantáltak irányába. Tisztában vagyok azzal, hogy más egy családtagot elveszíteni és más egy új eséllyel együttélni, de talán mindennemű konstruktív jelenlét és empatikus párbeszéd előrevisz.

Lehetséges, hogy ez az ötlet egyelőre nem bontódik ki, vagy majd egyszer erre egy külön találkozót szervezünk meg vidéken. Arra azonban alkalmas a blog adta keret, hogy kifejezzem a tisztelemet azért a fáradhatatlan támogatásért, amit a Magyar Szervátültetettek Szövetsége a tagjainak ad! Mindig érdeklődve figyelem a Képzett Beteg Programról, a nagyszerű sportolókról és orvosokról szóló híreket!

Mindannyiunk nevében írhatom, hogy örömmel forgatjuk és hálásan köszönjük a Szervusz újságot!

A szervdonorok hozzátartozóinak pedig azt a hiánypótló szakmai oldalt ajánlom, amely az Országos Vérellátó Szolgálat működtet. A Szervkoordinációs Iroda cikkei és hírei itt érhetőek el.              

 

Szeretettel hívunk és várunk minden kedves érintetettet a következő alkalmunkra! A fotón szereplő telefonszámon lehet információt kérni.

Addig is sok mosolyt!  

  

Dr. Domján Mihály

https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

https://hu.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

www.drdomjan.hu 

  

 

A témához kapcsolódó összes blogbejegyzés itt található.

Ajánló:

• A szív útja - emlékezés a szervdonorokra - blogbejegyzés az emlékműavatásról 
• Donorcsaládok egymásért - első csoportfoglalkozás tanulságai
• Életigenlés - hatodik csoportfoglalkozás
• Dagasztottál már tésztát Istennel? - A Viskó című könyv és film ajánlója
• Az elengedés 15 aspektusa

 

(Képek forrása: pixabay.com és saját)

Bár a pletykázás társadalmi szinten elítélt jelenség, mégis a többség él vele. Ha őszintén bevallja az ember: néha kifejezetten jól esik kötetlenül beszélgetnie. Szabad ezt úgy nézni, hogy egyfajta közösséget teremt, segíti a kapcsolódást, ugyanakkor a világ dolgaival kapcsolatosan növeli a tájékozottságot.

Azt szintén vétek lenne letagadni, hogy ha tiszteletre vágyom, akkor azt először nekem kell odaadnom! Szerintem fontos emberi érték a nagyrabecsülés, ahogyan az a szemlélet, hogy elsősorban a magam dolgával törődjek. Úgyis csak az visz előre.

Pontokba szedtem össze a kötetlen beszélgetések jótékony hatásait. Azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy mi jó abban, ha a barátaim előtt az érzéseimet és a gondolataimat szabadon áramoltatom?

1. Szükség van a panaszkodásra!

Régebben erről nem így gondolkodtam, de mára ez bennem megváltozott. A mindennapokban azt látom, hogy fontos a panaszkodás. Fontos az, hogy egészséges keretek között végre valakire rázúdíthassam a nyomoromat. Legtöbbször ezután lesz az embernek ereje ahhoz, hogy elfogadja: a történeteivel dolga van, azok róla is szólnak, azaz szembe kell néznie önmagával és a helyzetével.

2. Szükség van a harag szavakba öntésére!

Hasonlóan a panaszkodáshoz, merni kell végre megmutatnom a haragomat! Egy baráti találkozás sokkalta biztonságosabb közeget biztosít erre, mint az élesben, szemtől szembe történő otthoni vagy munkahelyi konfrontáció. Add ki magadból a dühöt! Sokszor csak így fogsz tudni megnyugodni és a megbocsátást választani.

3. Szükség van a többi nő/férfi kibeszélésére!

Kár lenne letagadni, hogy néha egy "kis" információ kifejezetten jól jön. Vannak olyan hölgyek/férfiak, akikkel cseverészni nem lehet, mások pedig "Danubius" rádióként azonnal árasztják magukból az infókat - kérés nélkül. Bár a pletyka csak a felszínt érinti és tulajdonképpen lényegtelen, de azért jó érzés picit "fentebb levőnek" lenni - még ha tudjuk, hogy ez nem igaz. Miért is? Hitem szerint mindenki hordoz terheket és nekem csak a magam életéhez lehet közöm. Persze nem lehet mindig tökéletesnek lenni, sőt hébe-hóba "felszabadító" hibázni! 

4. Szükség van a megbánásra!

Alkalomadtán egy jól irányzott baráti beszélgetés segít ahhoz hozzá, hogy az ember belássa: tévedett. Az elfogadó légkörben ugyanis pár mozaikdarabka a helyére tud mozdulni. Megért valamit az illető az adott történetéből és elfogadja, hogy hibázott. 

5. Szükség van a sörre!

Persze, ha rosés vagy, akkor arra! Egyszer egy harmincas hölgy azt mondta nekem, hogy szerinte egy hónapban egyszer minden nőnek be kell rúgnia. Ritkán, amikor a pszichológusi munkámban ezt ötletként felvetem, akkor mindig elnevetjük magunkat. Bár túlzónak tartom a havi egy "adagot", de azért van benne némi igazság!

A Mit szólnál havonta egy anyanaphoz? című blogbejegyzésemet nemcsak ajánlom itt a hölgyeknek, hanem várok minden érdekelődőt az #anyakiszabadul csoportba! 

6. Szükség van a kritikára!

De mennyire! Arra, hogy valaki szeretettel a szemedbe mondja mind a jót, mind a hibáidat! Az igazi barát kivár, nem kapkod, de alkalomadtán kérés nélkül is konfrontál.

7. Szükség van a meghallgatásra!

Gyakorlattá lehet tenni, hogy a barátok egymást meghallgassák - "kommentelés" nélkül. Vannak olyan személyek - nők és férfiak egyaránt -, akik olyan családból jöttek, ahol ilyen mintával nem találkoztak. Ennek ellenére a meghallgatás elsajátítható, ahogyan az szintén, hogy bizonyos kritikát el tudjunk viselni.  

8. "Szükség" van az összeesküvések gyártására!

Az agyalás sem feltétlenül mindig negatív, bár van, amikor hasznosabb futni, meditálni, takarítani vagy éppen tortát sütni. A hosszú eszmefuttatások után - kis szerencsével - csak el lehet oda jutni, hogy ami van, az megtörtént és úgy kell elfogadni, ahogyan van. Fontosnak tartom, hogy a baráti kör inspiráljon, előremutasson és támogasson, ne pedig lehúzzon! Negativitás úgyis van elég a világban!

9. Szükség van a nevetésre!

Ha egy hölgy/úr szívből tud nevetni, akkor már jó úton halad. Talán ez a legegyszerűbb egészségmegőrző "módszer"! 

+1. Szükség van titkokra!

Ezt megint kár lenne letagadni - mély bizalmat értek alatta, nem pedig falakat. És arra is, hogy a kincseket megtartsd és hordozd. Ez értékessé tesz!

 

Az oldott hangulat, a mosoly, a kötetlen együttlét, a felszínes vagy éppen mélybe szántó baráti beszélgetések "kisimítják" az ember idegrendszerét. Persze nem lehet ez mindenre gyógyszer, de mégis az egészséges felnőtt mentálhigiéne kihagyhatatlan része.

 Élj vele! 

 

Dr. Domján Mihály
https://drdomjan.blog.hu

https://www.instagram.com/dr.domjan

www.pinterest.com/drdomjanmihalymiklos

www.drdomjan.hu 

 

Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseket ajánlom:

• Minőségi idő a családban
• Női szerepek és elvárások
• Csak lazán! Nem minden a Te feladatod!
• Mit szólnál havonta egy anyanaphoz? - #anyakiszabadul
• Rokonom, Pavlova - recept

 

(képek forrása: pixabay.com és saját)