Sok évvel ezelőtt jött hozzám az első olyan kliens, akit Susan Forward, Mérgező szülők (Háttér Kiadó Kft., Budapest, 2000) című könyve inspirált. Ezen keresztül látta be, hogy pszichológusra lenne szüksége. Meglepő volt számomra ez a fajta tudatosság és felnőttség! Azóta a környezetemből többen forgatták már a kezükben ezt a nem hétköznapi írást, sőt párszor szoktam ajánlani az elolvasását.
Nekem annak idején rengeteget adott - kétszer "ment át" rajtam. Ha egy mondatban össze szeretném foglalni az üzenetét, akkor más forrásokkal és a mindennapi munkámmal kiegészítve azt a következőképpen tenném meg - bárkire vonatkoztatva (nem feltétlenül csak a szülőkre):
Elfogadom, hogy nem fogadott el, és talán nem is fog soha.
Tisztában vagyok azzal, hogy a pszichológiában nincsenek "csodamondatok", és mindenkinek más az útja. Ennek ellenére az előbbi sarkos megfogalmazást érdemes lehet egy kicsit közelebbről megvizsgálnod, hátha profitálhatsz belőle.
Létezhet-e olyan, hogy elfogadni az el nem fogadást?
Igen, létezik. Egyszerűen lemondhat az ember arról, hogy valaki őt elfogadja, még akkor is, ha konkrétan ez a személy a szülője. Lemondhatunk tehát arról az elvárásunkról, hogy a másik bennünket megbecsüljön. Lassú folyamat ennek a megengedése..., de hiszen ez visszafelé is igaz!
Ha valaki őszinte önmagához, akkor be kell látnia, hogy ő sem tud mindenkit a keblére ölelni. Persze, ha ezt az el nem fogadásos „csomagot” a szülők testálják rá az emberre, akkor a düh megalapozott. A jogos haragot mindenféleképpen ki kell engedni! Ha azonban ez „bent” ragad vagy másik végletként a „szájkarate” állandósul, akkor – sajnos – a rossz hozzáállás megnyomorítóvá válhat. A munkámból erre rengeteg példát tudnék hozni. Nos, pontosan erről szól a könyv: a gyászról. Annak meggyászolásáról, hogy milyennek kellett volna lennie a dolgoknak...
Pszichológusi videóim ide kattintva érhetők el.
"Szüleink mentális és emocionális magvakat ültetnek el bennünk - magvakat, amelyek a velünk együtt fejlődnek és növekednek. Egyes családokban ezek a szeretet, a tisztelet, és a függetlenség magvai. Sok más családban azonban a félelemé, a kényszeré és a bűntudaté." (10-11. o.)
Sokan akkor eszmélnek arra rá, hogy a szüleikkel való kapcsolatuk korántsem ért véget és a negatív örökségük továbbadódik, amikor fájdalmasan rálátnak azon bántó mondatokra, amelyeket most a saját gyermekiek felé használnak. Az élet ekkor kínálja fel a korrekciót.
"Amikor bocsánatot kér a gyermekeitől, arra tanítja őket, hogy bízzanak az érzéseikben és az észleléseikben. Ilyenkor azt mondja nekik: "Amiről azt gondoltad, hogy igazságtalan volt veled szemben, valóban az is volt. Jogosan érezted így." Ezenkívül azt is megmutatja nekik, hogy még ön is követhet el hibákat, de kész vállalni a felelősséget értük." (331.o.)
Kik a mérgező szülők?
Többek között az aktív alkoholbetegek, akiknek a számuk Magyarországon több százezer. Folytatom a sort a kezeletlen pszichiátriai betegekkel, valamint a rivalizáló, ironizáló, leértékelő, megszégyenítő és szavakkal verő személyekkel. Meg kell még említenem a maximalistákat, a testi erőszaktevőket és az időben elérhetetlen, elhanyagoló szülők népes táborát. ("Csak egy közös szelfi, más semmi!") Nem lehet azokat sem letagadni, akik mellett a gyermekek nem tudtak gyermekek lenni, mert nekik kellett a szüleiket félteni, netalán róluk gondoskodni. A felsorolást azokkal zárnám, akik a csemetéjüket a szülőtársuk "oltárán" beáldozták, azaz nem védték meg őket - határozottan nem húzták meg a határokat az érzelmi és a fizikai biztonság tekintetében...
Igen, jól olvastad, széles rétegnek szól ez a könyv! Sőt, teljes mellszélességben nekimegy a szülők mindenek feletti tiszteletének tabujának!
"Ezennel eltemetem a jó családról hozott ábrándjaimat. Eltemetem a szüleimmel kapcsolatos reményeimet és várakozásaimat. Eltemetem a fantáziaképet, hogy gyerekként tehettem volna valamit, hogy megváltozzak. Tudom, hogy soha nem lesznek olyan szüleim, akiket szerettem volna magamnak, és gyászolom ezt a veszteséget. De elfogadom. Nyugodjanak békében ezek az ábrándok." (242.o.)
Hogyan lehet "mérgező" szülő gyermekeként saját életem?
Rengeteget lehet ezért tenni! Az alábbi felsorolásból azonban egyik sem helyettesítheti a pszichológus egyéni felkeresését. Sőt, továbbmennék! Egyáltalán nem biztos, hogy egy szakember elég. A művészetterápia, az EMDR, a szomatodráma, a pszichodráma vagy a mindfulness nem szerepel számos pszichológus eszközei között, ahogyan a családterápia rendszerszemlélete sem... Számos esetben - véleményem szerint - a kognitív irány kevés.
Biztonságos közegben újra kell ahhoz a múltat élni, hogy a gyász végbemehessen!
Lássuk az egyáltalán nem teljes listát - a könyv és a tapasztalataim alapján!
- Megtanulok nemet mondani.
- Elsajátítom a konfrontációt. Képessé válok a véleményem, az érzéseim, a gondolataim, az igényeim és az igazságaim felvállalására.
- Felülvizsgálom a hiedelmeimet és az elvárásaimat. Miért gondolom azt, hogy például engem mindenkinek szeretnie kell, vagy nekem kellene ezt másokkal tennem?
- Felismerem, majd feladom a megmentő, az üldöző és az áldozat szerepet.
- Felhagyok azzal, hogy a másik "mindenáron" megértsen engem.
- Abbahagyom a védekezést és a támadást.
- Megtanulok állást foglalni.
- El nem küldött leveleket írok, hogy kapcsolatba kerüljek a haragommal.
- Szabadjára engedem a haragomat, majd a megbocsátást választom.
- Visszaadom a szüleimnek a felelősséget a gyermekkoromban mutatott szeretetlenségükért. Ezért ők a felelősek!
- Új célok és örömök felé nyitok.
- Inspirációs közeget hozok magamnak létre.
- Elfogadom a személyes felelősségemet a saját életem kialakításával kapcsolatosan.
- Barátikört működtetek.
- Újabbnál újabb örömöket engedek meg magamnak és másoknak.
- Egyensúlyba hozom az adást és a kapást - ha kell, akkor a belső fájdalmaim/ellenállásaim ellenére is.
- Megtanulok igent mondani.
- Elhagyom a komfortzónámat és új élmények közé engedem be magam.
- Bátran és átgondoltan döntéseket hozok.
- A "képtelen vagyok"-ot átkeretezem"még nem tettem meg"-re.
- Tudatosan keresem a megelégedettséget, és teszek a vágyaim megvalósulásáért!
- Elfogadom önmagamat és a szüleimet olyannak, amilyenek.
Évek alatt el lehet oda jutni, hogy az ember egyre több helyzetben fel tudja ismerni a sérült gyermeki énjét. Egy idő után ez már nem önsajnálatot jelent, hanem azt, hogy a fájdalmak mögött "meglátjuk saját tisztaságunkat és eredendő jóságunkat" (341.o.). Mindezekkel párhuzamosan elindul - biztos segítő kezekbe kapaszkodva - a saját élet "megteremtése". Elkezdem - lassanként - önállóan élvezni az életet! A könyv nyelvezete szerint ez azt jelenti, hogy egyre bátrabban önmagam szerető szülőjévé válok. Miközben tehát ezt teszem, már egyáltalán...
"... nem vállalom a felelősséget azért, amit gyermekkoromban velem csináltatok." (261.o.)
Utolsó gondolatom a szomatizáció. Ha tetszik, ha nem, a múlt traumái testi szinten továbbélnek bennünk. A szomatizáció azt jelenti, hogy semmilyen organikus vagy egyéb ismert betegség nem magyarázza meg a megjelenő testi panaszt. Mérgező szülők gyermekeinél ez - sajnos - gyakori.
Mindezek mellett számos párkapcsolati probléma mögött, mi több a funkcionális meddőség, a pánikbetegség, az elhízás, önbizalmi nehézségek, a szingliség és a daganatos megbetegedések kapcsán is érinteni szükséges a szülőkkel való kapcsolatot.
Az érzelmi leválás végső lépése az elfogadáson keresztül "történik meg".
A sok-sok negatívum után szeretnék pozitív lenni, hiszen van kiút!
A múlt lezárható! A tanulságok leszűrése, valamint az érzelmek - leginkább a harag - újraélése után a megbocsátás és az elfogadás választható! A múlt elmúlt, bár a deficit megmarad! Egy megrabolt gyermekkor, majd annak feldolgozása következtében a megértésben, az együttérzésben és a "valódi" megbocsátásban olyan megélt élménye lesz az embernek, amellyel akarata ellenére is a környezetét fogja gazdagítani ("gyógyítani").
Hiszek abban, hogy minden helyzetben meg lehet tanulnunk szeretni! Hiszek abban, hogy egy szerető közösséggel - baráti kapcsolatokkal - körülvéve le lehet az áldozatszerepet "vedleni" és közben a szeretetet naponta választani!
Akármin is mentél át gyermekként, azért a szüleid a felelősek! Ha kell, akkor segítségen keresztül, de meg fogod idővel érteni: azt tudták emberként tenni, amire képesek voltak, nem pedig azt, amire esetleg szükség lett volna. Mindezek mellett nekik is vannak értékeik, tehetségeik és nagyszerű tulajdonságaik!
Az ember attól ember, hogy elfogadja: a jó és a rossz "egyben jár", azaz együtt kell a két oldalt látni és elfogadni. Mind tehát a gonosznak való "kikiáltás", mind a "túlistenítés" csupán a tagadás egy-egy formája. Fogadd el a szüleidet és önmagadat is emberként! Szégyen nélkül fogadd el, hogy Te sem tudsz többet adni, mint amire képes vagy!
A gyermekkorért nem, de hogy mit kezdesz a saját felnőttségeddel és jövőddel, azért Te vagy a felelős!
Mondj igent magadra!
Rádiós riportom erről a témáról itt hallgatható meg.
Pszichológusi videóim ide kattintva érhetők el.
Az új pszichológusi podcastek meghallgathatók - akár vezetés, sütés-főzés, takarítás, futás közben - a Spotify-on, a Google Podcasts-en (Android, Google fiók) és az Apple Podcasts-en (iPhone, Macbook). Itt tudsz a többi hanganyagra is feliratkozni.
Ehhez a témához kapcsolódóan az alábbi bejegyzéseimet ajánlom:
- Szégyen és feloldozás
- Az önhibáztatás feloldása
- Az élet maga - három generáción átívelően, filmajánló
- A konfliktusok összeragasztják a szemben állókat. Megoldás?
- Önzetlenségből jeles
Amennyiben a blogbejegyzések és a podcast-ek értéket képviselnek a számodra, mi több, a továbbiak elkészítését támogatni szeretnéd, akkor azt a Patreon oldalamon meg tudod tenni.
Hálásan köszönöm!
(Képek forrása: https://pixabay.com és saját)
Második alkalommal találkoztak a szervdonorok hozzátartozói Kiskunfélegyházán. Havonta egyszer azért alkotunk közösen egy "csapatot", hogy tudjanak az érintettek arról beszélgetni, ami bennük zajlik. A mostani eseményünk újból bensőséges és felszabadult volt! Bár talán a témát tekintve kevésbé gondolható rólunk, de az őszinteség mellett a humor ajándékával is bőségesen éltünk! 
A nyíltság vállalása, az érzések felismerése és kimondása, néhány el nem küldött levél megírása, majd a konfrontáció választása, az emberi szükségletek (igények) megfogalmazása, új életcélok keresése, netán a nemet mondás bevezetése mind-mind segíteni tudják - egyebek mellett - a megértést és az elfogadást. Gyakran egy veszteség feldolgozásához számos elvárást és sérelmet el kell tudnunk engedni! Mire lehet még szükségünk? Barátokra, szakemberre és évekre...
A mostani alkalmunkon felmerült bennünk az a gondolat: hogyan tovább. Nem a folytatás a kérdéses, hanem az, hogy mi lenne, ha nyitnánk a transzplantáltak irányába. Tisztában vagyok azzal, hogy más egy családtagot elveszíteni és más egy új eséllyel együttélni, de talán mindennemű konstruktív jelenlét és empatikus párbeszéd előrevisz.
A szervdonorok hozzátartozóinak pedig azt a hiánypótló szakmai oldalt ajánlom, amely az 
Bár a pletykázás társadalmi szinten elítélt jelenség, mégis a többség él vele. Ha őszintén bevallja az ember: néha kifejezetten jól esik kötetlenül beszélgetnie. Szabad ezt úgy nézni, hogy egyfajta közösséget teremt, segíti a kapcsolódást, ugyanakkor a világ dolgaival kapcsolatosan növeli a tájékozottságot.
3. Szükség van a többi nő/férfi kibeszélésére!
7. Szükség van a meghallgatásra!
+1. Szükség van titkokra!
Tartozom annyival a hozzám forduló huszonéveseknek, nem beszélve a két szuper keresztfiamról, hogy röviden megosszam a gondolataimat erről a korról. Bár tudom, hogy az életet nem lehet felsorolások adta "dobozokkal" leírni, mégis bátorkodom olyan szempontokat behozni, amelyekről annak idején szívesen hallottam volna. 
2. Önismeret. Ahhoz, hogy egy adott szituációról álláspontod legyen, önmagaddal is "beszélgetned" kell. 
3. Ismeretek és készségek. A tévé 90 %-ban szeméttel van tele. Az internetnél hasonló a százalék, azonban mindkét csatornát pozitívan fel tudod használni. Igenis fontosak a szórakoztató filmek, ahogyan a kikapcsolódást segítő zenék. Alapvető azonban a tudás, amely karnyújtásnyira van Tőled. 
7. Engedj az élményeknek! Tudatosan engedj azoknak a szokásos vagy akár szokatlan szituációknak, amelyek Eléd kerülnek, számodra tetszetősek, hívogatóak, elérhetőek és megfizethetőek. Utazz is! Mozdulj ki! Bármilyen szűk keretből kell gazdálkodnod, engedj meg magadnak új "nézőpontokat"! Ezek ahhoz kellenek, hogy visszakerülve a mindennapokba új szokásokat alakíthass ki. 
Te fogsz a dolgok végén és persze közben is dönteni, de nem kell ez idő alatt sem magadra maradnod. Mindezek mellett vehetsz önismereti könyveket, sőt létrehozhatsz a telefonodban olyan jegyzetet, ahová gondolatokat gyűjtesz össze. Ha végképp nem jutna semmi derűlátó gondolat az eszedbe, akkor tanulj idegennyelvet, fedezd fel a tehetségeidet, sajátíts el új készségeket, ugyanakkor sportolj, bulizz és kommunikálj "ezerrel". Ez elég lesz. Útközben úgyis jönni fognak a jelek és a kihívások! 
Annyira fontos, hogy 
2018. szeptember 26-án 
A 120 perc szinte észrevétlenül elrepült - a visszajelzések alapján értékesen. Bizonyítja ezt a közös fotónk is, amelyen mindannyian mosolygunk.
Gondolom, hogy egyesek a címmel kapcsolatosan elcsodálkoztak, vagy akár fel is háborodtak. "Vitatkozni?! Még jobban? Ugyan már! Hiszen eddig ezt tettük, mégsem jutottunk egyről a kettőre!"
Attól félek, hogy elutasítasz!
A klienseimnek fel szoktam ezért vetni: mi lenne, ha a válás gondolatát egy fix időpontig, mondjuk 6 vagy 12 hónapig félretennék, és addig megtanulnák felvállalni a véleményüket? Lehet először - bölcsen - el nem küldött leveleket is írni, amelyekről 
Ha maradt még szeretet a szívedben a társad iránt, akkor tegyél egy próbát, és kezdd el felvállalni a véleményedet! Légy kíváncsi az övére is! Ha pedig 12 hónap múlva sem kapsz érdemleges válaszokat, akkor fogadd el a döntését: elengedett Téged...